A második világháború utáni korszakot joggal nevezhetjük Busby-érának! Sir Matt Busby - akkoriban persze még csak Matt Busby, egy skót bányász egyszeres válogatottságig jutott fiúsarja - tulajdonképpen két városban élte le húszas éveit. Manchesterben és Liverpoolban. Az Alpine Villa, majd a Denny Hibernian belső csatára 1928 februárjában, három hónappal 19. születésnapja előtt írta alá első profi szerződését a Cityhez. A már akkor is égszínkék mezt viselő klub soraiban, 1933-ban és 1934-ben élte meg pályafutása csúcspontját: előbb a veszteseknek, egy évvel később már a győzteseknek járó érmet vehette át a Wembleyben az FA-kupa döntője után. 1934-ben beválogatták a skót nemzeti együttesbe is. 1936-ban nyolcezer fontért szerződött a Liverpoolba, a vörösöknél már többnyire jobbfedezet volt. "Ökonomikus" - emlékeztek rá kortársai.

A háború kitöréséig 118 meccsen három gólt szerzett a Liverpool gárdájában, majd a nagy világégés alatt - hasonlóan a legtöbb kitűnő futballista társakhoz - a legkülönbözőbb együttesekben játszott úgynevezett háborús kölcsönjátékosként, wartime questként. Megfordult a Chelseaben, a Middlesbroughban, a Readingben, a Brentfordban, a Bournemouth & Boscombe Athleticban és a Hiberniansban is. Egyetlen hivatalos mérkőzését megtoldva hét, úgy nevezett - nem hivatalos - háborús válogatott meccsen dirigálta csapatkapitányként a skót válogatottat. Fura időszak volt az, Busby például már 1945 februárjában a Manchester United szolgálatában állt, bár hivatalosan csak októberben nevezték ki. Akkor ő is lépett: bejelentette a visszavonulását az aktív futballtól.

Busby égett a munkavágytól. A posztra lépve azonnal megkezdett egy igazi nagycsapat kialakítását. Attól a pillanattól kezdve csak a Manchester Unitednek élt. Pedig akkoriban nem volt könnyű egy életre beleszeretni egy klubba: közepes volt a játékosanyag, ráadásul német bombatámadások áldozatául esett az Old Traffordon lévő stadion. Menedzseri kinevezésekor még a hadsereg számvető őrmestere (company sergeant-major) volt, egyik ebbéli kötelezettségeként Olaszországba vitt játszani katonacsapatot. Ott találkozott az éppen Itáliában állomásozó Jim Murphyvel, a West Bromwich Albion válogatott jobbfedezetével, aki ellen többször is játszott hajdanán. Busby állást ajánlott Murphynek, aki igent mondott. 1946-ban, Angliába visszatérve azonnal a MU alkalmazottja lett. Matt Busby később így emlékezett a nála másfél évvel fiatalabb Murphy igenjére: "Első és talán legfontosabb igazolásom volt!" A kettős ligabajnokság újraindulására újjászervezte a Manchester Unitedcsapatát.

 Elsősorban a háború előtt is a klubban szereplő, a világháborúból visszatérő futballistákra számítottak. Stan Pearson, Charlie Mitten, Jack Rowley, Allenby Chilton és Johnny Carey köré építették a gárdát, de már a kezdet kezdetén kiemelték Walter Crickmer alapította Manchester United Junior Athletic Club legtehetségesebb növendékeit. Így került az első csapathoz John Aston, Johnny Moris és Joe Walton. Busby büszke volt játékosaira, arra, hogy a második helyen zárták az évet, de még fontosabbnak ítélte, hogy a kamaszokra épített tartalékcsapat megnyerte a középső ligát. Érezte, fényes jövő vár rájuk. Busby menedzseri pályafutásának első hat évében az United egyszer sem szorult a negyedik helynél hátrébb a bajnoki táblázaton - négyszer második, egyszer negyedik, majd 1952-ben bajnok lett, egyszer pedig megnyerte a kupát. Utóbbi lett a Man United első fontos sikere 1911-óta! Menedzserként már a sorozat előtt esélyesnek ítélte a könnyelműsködésre hajlamos gárdáját mondván, meg tudják nyerni a szövetség kupáját, ha csupa élvonalbeli ellenféllel kell szembenézniük is.

 Jóslata tökéletesen bevált, pedig már az első meccsük 13. másodpercében kiesésre álltak. Az Aston Villa szinte a kezdőrúgásból gólt szerzett. Ennek ellenére a szünetben már 5-1-re a United vezetett, s ha a csapat fel is engedte a Villát 5-4-re, végül 6-4-re nyert. Nem járt jobban a birminghamieknél a Liverpool (3-0), a Charlton (2-0), a Preston North End (4-1), s a Derby County (3-1) sem. A döntőben a kor egyik legjobb angol csapata, a Blackpool várta a Wembleyben közel százezer néző előtt a Vörös Ördögöket. A dátum sikert ígért az Unitednek: az elődök 39 évvel korábban ugyancsak április 24-én nyerték meg a kupát. Az a döntő a durváskodásról maradt emlékezetes, ez a pazar játékról. Carey, Rowley és Pearson az egyik, Johnston, Mathews és Mortensen a másikon. Busby legényei 4-2-re nyerték meg a meccset, elsőrangú játékkal. A 70. percben még az ellenfél vezetett 2-1-re, ám a hajrában Rowley, Pearson és Anderson góljával megfordította az eredményt. Akkoriban már senki sem vitatta, hogy a Busby, Murphy kettős keze alatt a Manchester UnitedAnglia egyik legjobb csapatává érett. Maga Busby is nagyon "kapós" lett, az 1945-ben heti 15 fontért leszerződő menedzsert 1949-ben heti 50 fontért csábította a Tottenham. Még nagyobb kísértést jelentett az olasz válogatott kispadja. Busby azonban a Manchester Unitednek szentelte az életét.

Bántotta, hogy néhányan kiálltak mellőle a sorból (a kupagyőzelmet követő két évben Johnny Morris akkori brit csúcsot jelentő összegért szerződött a Derbyhez, majd Charlie Mitten hajózott el a kolumbiai kalózligába egy zsák pénzért cserében), de vigasztalta, hogy 1951-re okos politikáját követően a Manchester valamennyi adósságát letudta. Közben egyre több tehetséges srác bontogatta a szárnyait a három különböző korosztályos csapatot működtető MU Junior Athletic Clubban. Az időközben az Old Traffordra visszaköltözött gárda 1952-ben megszerezte a klub harmadik bajnoki címét. Ez még a "régiek" sikere volt. Ám Busby egyre inkább érezte, változtatni kellene, a háború éveinek sztárjai lassan kiöregednek. Azt azonban ő maga sem gondolta, hogy a következő októberben a bajnoki címet védő csapata a Manchester City társaságában a tabella legalján szerénykedik majd.

Az ificsapatból kiöregedő vagy még korban éppen ahhoz tartozó sztárjelöltjeit átvezényelte a profikhoz. Whitefoot, Pegg, Lewis, Doherty és Jackie Blanchflower tulajdonképpen akkor került be a csapatba, mint ahogy azokban a napokba megvásárolt Tommy Taylor is. A Barnsley harmincezer fontot kért középcsatáráért - Busby azonban úgy érezte, hogy a fiatal játékost nyomasztaná a magas összeg. Megadta nagyságrendileg a kért összeget, de csak 29.999 fontot volt hajlandó elfogadni! Holott Taylor minden pénzt megért, abban a szezonban hét gólt lőtt tizenegy ligameccsén. A következő két évben a negyedik, illetve az ötödik helyen végzett a csapat. Busbyt ez kevésbé érdekelte, minthogy folyamatosan építette be a tinédzsereket, vagy a húszon éppen csak túliakat a gárdába. Akkoriban a Manchester United talán Európa legfiatalabb csapata volt. Az ötvenes évek közepén, pontosan 1952 és 1957 között ötször is megnyerte a szövetség ifjúsági kupáját, az FA Youth Cupot.

Ezekben a csapatokban olyan később híres játékosok szerepeltek, mint Albert Scanlon, David Pegg, Billy Whelan, Mark Jones, Eddie Colman és Duncan Edwards. Na és persze Bobby Charton, aki 1954-ben, 1955-ben és 1956-ban is játszott a győztesek között. Már akkor is nagy hagyománya és jelentősége volt annak, hogy a klub által felkért tehetségkutatók szinte az egész Egyesült Királyság minden pontján keresték a tehetségeket, s a legjobbakat igyekeztek az Old Traffordra csábítani. A következő évtizedek legjobb játékosait is ilyen tehetségvadászok fedezték fel. Ennek a nagyszerű fiatal generációnak legjobb erői szerepeltek az 1956-os és az 1957-es bajnokcsapatban, az 1957-es Fa-kupa győztes csapatban. Európa egyik legjobb ifjúsági együtteséből, Európa egyik legjobb együttese lett. A Manchester United 1956-ban 11 pontos előnnyel nyerte meg a ligát, ekkora fölénnyel a 20. században egyetlen angol csapat sem tudott győzni. Ráadásul a leggyakoribb kezdő tizenegy átlagéletkora még a huszonkettőt sem érte el!

Ez a diadal már a Busby-bébiké volt: mindössze két játékos, Roger Byrne és Johnny Berry maradt hírmondónak a négy évvel korábbi győzők közül. A Manchester 1956 őszén első angol csapatként rajtolt a Bajnokcsapatok Európa Kupájában, s az első hazai mérkőzésén 10-0-ra verte a legalább 3 Európa klasszissal, Jurinoval, Nernabsszal, Hanonnal felálló belga Anderlechtet. A walesi Melvyn Griffith a kor egyik legprímább játékvezetője azt mondta, hogy "nem lehetne olyan brit csapatot találni, amelyik megállíthatná a Manchester Unitedet." A kontinensen sem nagyon akadt. Az első BEK-sorozatban a MU az elődöntőig menetelt, s ott esett ki a Real Madrid ellen. A hazai fronton meg balszerencséjére nem duplázott 1957-ben.

Az Aston Villa elleni kupadöntő 6. percében a Wembley százezer nézője döbbenten figyelte, hogy bár Ray Wood kivédte Peter McParland labdáját, a birminghami védő dúvadként rontott a kapusra, hogy megszerezze a labdát, ami után ütköztek. A vétlen hálóőr járt rosszabbul, eltört az arccsontja, hordágyon vitték le a pályáról. Mivel akkor még nem lehetett cserélni, a mezőnyjátékos, Jackie Blanchflower állt a helyére. Később, amikor valamelyest összeszedte magát, beállt statisztálni a jobbszélre, hogy legalább ne legyen létszámhátrányban a csapata. McParlandnek ezzel szemben kutya baja sem lett, sőt a 65. és a 71. percben szerzett találataival kétgólos előnyhöz juttatta a klubját. Tommy Taylor ugyan a 83. percben szépített, de a MU már nem tudott egyenlíteni. Pedig a manchesteriek mindent megpróbáltak: Roger Byrne, a csapatkapitány kinézett Busbyra, a Főnök meg bólintott. Wood visszatámolygott a kapuba, Blanchflower meg elfoglalta a helyét a középfedezet posztján. Duncan Edwards lett ismét a balhalf, a házi gólkirály Frank "Billy" Whelan előrement a középcsatár mellé. Busby egyetlen szóval sem kritizálta Frank Coultas bírót, csak megemlítette, hogy ilyen esetekre engedélyezni kéne a cseréket. Ilyen ember volt...

1956 és 1957 bajnokcsapata jól kezdte a következő bajnoki idényt is. Január végén egy hetest rúgtak a Boltonnak, majd a Highburyben - drámai csatában - 5-4-re nyertek az Arsenal ellen. Bobby Charlton később így emlékezett ez utóbbi mérkőzésre: "A tragédia előtti utolsó hazai meccsünket a Highburyben játszottuk az Arsenal ellen. Majdnem teltház, több mint hatvanezer néző előtt, remek mérkőzésen nyertünk 5-4-re. Magam is lőttem gólt, miként Violett is, de drámaivá e felsorolást az teszi, hogy szegény Tommy Taylor két, Duncan Edwards pedig egy góllal járult hozzá a sikerünkhöz." Négy nappal később a Manchester United küldöttsége elrepült Belgrádba, a Crvena Zvezda elleni BEK-negyeddöntő visszavágójára. A sovány, mindössze 2-1-es hazai győzelem nem ígért könnyű kirándulást...

Olyan csapattá, amely már az elért eredményeire is büszke lehetett, olyanná, amely a belgrádi továbbjutás után okkal álmodhatott Európa trónjáról. Busby szentül hitte, hogy az a minőséget és mennyiséget tekintve is elsőrangú munka, amellyel olyan "széndarabokból" csiszolt gyémántot, mint Duncan Edwards vagy éppen Bobby Charlton, a futballvilág trónjára emeli csapatát. Ezt az álmot tépte szét 1958. február 6-a, a futballtörténelem legsötétebb napja, amelyen a Belgrádból, a Crvena Zvezda elleni BEK-elődöntőről hazatérő Manchester United tragikus balesetet szenvedett a müncheni Riemi repülőtéren. Vannak olyan nevek, fogalmak, amelyek nem szorulnak magyarázatra. "The Munich Disaster", mondják szerte a világban, és mindenki egyből arra a bő ötven évvel ezelőtti hideg, jeges, szeles napra gondol. A tragédiát - a több évig húzódó szakértői vizsgálat megállapítása szerint - az okozta, hogy a gép a szárnyak jegesedése miatt nem tudott repülni.

A BEA (British European Airways) Elizabethan 609-es számú gépe képtelen volt a magasba emelkedni, visszazuhant és kettétört. A hivatalos jelentése szerint huszonhárom ember vesztette életét. Alkalmasint ennél jóval több... Aligha túlzás ugyanis az elhunytak mellett áldozatnak tekintetjük Johnny Berryt és Jackie Blanchflowert - a Spurs legendás Danny Blanchflowerének fivérét -, akik soha többé nem futballozhattak, de akár mindenkit, aki a gépen tartózkodott. Így vagy úgy, valamennyiük későbbi életét befolyásolta, hogy 1958. február 6-án, 15 óra 3 perc és 6 másodperckor, amikor az ezüstszürke gépmadár harmadszor is megkísérelte a felszállást, a fedélzeten tartózkodtak. Peterdi Pál és Somos István 1974-ben megjelent, a futball ezer arca című könyvében így rekonstruálja a Busby-bébiknek nevezett alakulat végzetes perceiben történteket.

  "A gép pontosan 15 óra 3 perc 6 másodperckor indult neki harmadszor a kifutópályának. K.G. Rayment másodpilóta ült a kormánynál, Thain kapitány a műszereket ellenőrizte. Negyvenöt másodperccel később az út véget ért. A hivatalos vizsgálat a következőket rögzítette a Lord Burghleyről elnevezett gép pályafutásának utolsó percéről. Ahogy a gép egyre nagyobb sebességgel robogott a kifutó betonján és már túlhaladt azon a bizonyos ponton, ahol az előző két kísérletet félbe kellett szakítani, Thain kapitány ismét észlelte a jobb motorból származó lüktető zajt. Próbált korrigálni, egy pillanatra elvette a gázt, majd ismét teljes sebességre kapcsolt. A sebességmérő mutatója 185 km/órát mutatott, azután 205-re, 215-re ugrott, majd hirtelen 195-re. Thain kapitány kitekintett az oldalablakon. Viharos tempóban közeledett a gép a kifutópálya végéhez. Azon túl néhány fa és lakóház emelkedett. Ugyanebben a pillanatban a gép mennydörgésén át is meghallotta Rayment másodpilóta rémült kiáltását: Jóságos ég, nem tudjuk megcsinálni! Thain kapitány kétségbeesetten próbálta visszanyerni a gép sebességét. Nem sikerült, a gázkar már a maximumon volt. A gép parancsnoka tudta, hogy már nincs hatalma a gép felett. Az ezüstmadár önállósította magát és haláltáncát járta."

Pokoli csattogások közepette söpört el maga elől mindent. Fogpiszkálóként töredeztek a világítótestek állványai, a pálya végét jelző fakerítés valósággal eltűnt, és néhány másodperccel később a gép vérfagyasztó robajjal vágódott a lakóház oldalába. A szakadó fém reccsenései, a sebesültek jajkiáltása, a haldoklók hörgése felett tiszta, éles hang hallatszott: "Ha ez a halál, készen vagyok rá!" - Billy Whelan, az északír válogatott huszonkét éves játékosa búcsúzott az élettől. A Manchester United hét játékosa - Roger Byrne, Geoff Bent, Eddie Coleman, Mark Jones, Liam "Bill" Whelan, Tommy Taylor és David Pegg - a tragédia pillanatában életét vesztette. Duncan Edwards, az angol futball elsőszámú reménysége, a válogatott huszonegy éves játékosa február 21-én halt bele sérüléseibe. A kísérők közül Walter Crickmer klubtitkár és két edző, Tom Curry és Bert Whalley a becsapódáskor életét vesztette. Az utaslista szerint a gép fedélzetén volt egy vajdasági magyar házaspár is. Miklós Pál, a Népsport egykori angliai tudósítója, ismert túraszervező életét vesztette, felesége és pici gyerekük túlélte a tragédiát.

Meghalt nyolc sportújságíró (köztük Frank Swift, a hajdani legendás kapus), a személyzet két tagja és egy szurkoló, akit az a kiváltság ért, hogy elkísérhette csapatát a mérkőzésre. Maga Matt Busby szörnyű állapotban feküdt a roncsok között. Bár a becsapódáskor nem vesztette eszméletét, nem sokkal később elájult a fájdalomtól. Bordái eltörtek és tüdejébe hatoltak, szinte nem maradt egy ép porcikája sem. A müncheni Isaar Rechts kórház orvoscsapata Georg Maurer professzor vezetésével hetvenkét napos elkeseredett, sokszor csak szikrányi reményekkel kecsegtető harcot vívott az életéért. A csata győzelmet hozott végül, Matt Busby túlélte a katasztrófát. Bár tudatára ébredve, "fiai" elvesztésének hírére még maga mondta, hogy inkább halt volna meg ő is, de nem halhatott meg úgy, hogy ne ültesse Európa futballtrónjára a Manchester Unitedet.

A baleset túlélői között nem szokás említeni Jimmy Murphyt, Busby segítőjét, a csapat másodedzőjét, aki másodállásban a walesi válogatottat is dirigálta. Éppen kapitánykodás miatt nem utazott el a Manchester Uniteddel Belgrádba. Wales válogatottja Cardiffban Izrael ellen meccselt, ezért a főnök felmentést adott neki a jugoszláviai túráról. Murphy a Wales-Izrael mérkőzés másnapján, este tért vissza az Old Traffordra, majd haladéktalanul jegyet foglaltatott Münchenbe. Nem lehetett babonás, ha késlekedés nélkül a BEA jegyirodáját tárcsázta. Miután megérkezett Münchenbe, taxiba vágta magát és azonnal a kórházhoz hajtatott. Amikor évekkel később arról faggatták, hogyan, miből merített erőt, mindig mondta: Matt Busby szemeiből.

 Murphy beautózott a kórházba, ahol szinte azonnal az oxigénsátorban fekvő Matt Busby ágyához vezették. Alig jutott szóhoz, amikor meglátta. Jimmy Murphy tudta, hét játékosuk meghalt, hogy a Főnök is szörnyű állapotban van, de az egész akkor vált valósággá, amikor meglátta őt. A háborúban légierőnél szolgált, látott egy-két szörnyűséget. De most megszégyellte, hogy a könnyeit nyelte. A Főnök kinyitotta a szemét, látta rajta, hogy megismerte. Murphy megfogta a lélegezni alig tudó Busby kezét, ő talán szorítani akarta kollégája tenyerét, de nem volt az szorítás, még simogatás is alig. A Főnök ránézett és azt mondta: "Tartsd magasra a zászlót!" Abban a pillanatban dőlt el, hogy a Manchester United pótolhatatlan veszteségek ellenére is újra nagy csapat lesz. Erre a pillantásra, kézszorításra, a mondatra gondolt akkor is, amikor a Manchester United tíz évvel később a Wembleyben a Benfica elleni BEK-döntőben elnyerte Európa legrangosabb klubkupáját.

 Jimmy Murphy nevét manapság is méltatlanul keveset említik, pedig az 1989-ben elhunyt, Magyarországon szinte teljesen ismeretlen walesi építette gyakorlatilag újjá Matt Busby csapatát. A Manchester Unitedtizenhárom (!) nappal a tragédia után már meccset játszott. Murphy még a mérkőzés reggelén sem tudta, hogy milyen összeállításban játszik majd a csapat, ez volt az egyetlen a klub hosszú történelmében, hogy a kiadott műsorfüzetben üresen maradt az összeállítás rublikája. A nézők a helyszínen írhatták be a tizenegy játékos nevét. A United két müncheni túlélővel, Harald Greggel és Billy Foulkesszal a kezdőben, a Sheffield Wednesdayt fogadta az FA-kupa ötödik fordulójában, az Old Traffordon... 3-0-ra nyertek. A csoda magyarázata, megoldása Jimmy Murphy. A hatalmas termetű, játékosként robosztus védőként ismert Murphy ritka példánya volt a mindenhez értő embereknek. Az eredményesség zálogát jelentő alázattal szolgálta Busbyt, de amikor kellett, teljes szívvel állt a parancsnoki hídra, hogy azután a Főnök felépülésével visszaadja a helyét.

 Amúgy kedves, intelligens figura volt, aki a West Bromwich Albion elleni mérkőzés előtt a szálloda halljában egy pianínót találva Chopint és Lisztet játszott a játékosainak... Murphynek napok alatt kellett csapatot csinálnia. Ez csak a Manchester United játékosaiból természetesen lehetetlen lett volna, ezért kérte többi angol klub segítségét. A walesi óriási fogást csinált egykori játékostársával, Ernie Taylorral, a Blackpool harminchárom éves, válogatott balösszekötőjével, aki vezérévé vált az acélosnak inkább csak nevében nevezhető új Manchester Unitednek. Taylor mellett erősítésnek számított Stran Crowther, az Aston Villa huszonhárom éves, utánpótlás-válogatott fedezete, akiért Murphy a Sheffield Wednesday elleni meccs reggelén szurkolt le a birminghamieknek 35000 fontot, és a Sheffield elleni három gólból kettőt az újonc Shay Brennan szerzett, aki a walesi keze alatt lett jobbhátvédből időlegesen eredményes balszélső.

Azzal, hogy a Manchester a Wednesdayt kiütve továbbjutott a kupában, hogy egyáltalán ki tudott állni, természetesen nem fejeződött be a csapatépítés. Miután az angol liga csapatai közül csak a Liverpool és a Nottingham Forest mutatott hajlandóságot arra, hogy játékosokkal is segítse a bajba jutott vetélytársat, Murphy szétnézett a csatornán túl is - és tulajdonképpen zseniális ötlete támadt. Három magyar játékost szemelt ki erősítésül az Unitednek. Három olyan világsztárt, melyek a világ bármely csapatában szívesen látott zsenik, akik akkor éppen klub nélkül voltak, eltiltásukat töltötték. Puskás Ferenc, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán játékjogát a magyar szövetség kérésére függesztette fel a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség, miután nem tértek haza 1956 telén a Budapesti Honvéd elhíresült túrájáról.

 Murphy, pontosabban a Manchester United kérvényezte a FIFA-nál, hogy a Wembleyben játszott 6-3 óta Angliában is nagy tiszteletnek örvendő három futballisten játékjogát a semmihez sem hasonlítható helyzetre tekintettel úgy adja vissza a szövetség, hogy a Manchester United le tudja igazolni őket. Hogy a szándék mennyire komoly volt, mi sem bizonyítja jobban, hogy rábukkantak a német Kicker sportmagazin egyik ötvennyolc tavaszán megjelent számában a hírre, amelyben a lap arról tudósít, hogy a magyar labdarúgó szövetség hozzájárult az eltiltások felfüggesztéséhez, Puskásék leigazolásához. Puskás is tudott arról, hogy a Manchester United 1958 tavaszán meg akarta szerezni hármukat:

 "Az eltiltásunk alatt a Manchester United azzal a kéréssel fordult a FIFA-hoz, hogy mindhármunkat, Kocsist, Czibort és engem is kölcsönvenne a büntetés lejártáig. A szörnyű müncheni légikatasztrófa után ugyanis kevés játékosuk maradt. A klub felajánlotta, hogy csak alapfizetést ad nekünk, de sem az FA, sem a FIFA nem járult hozzá leigazolásunkhoz."

 "Bár hat hétig vitatkoztak a döntésen. Végül jogi akadálya támadt az ügynek. Érdekes, hogy az előző évben a Real Madrid a Manchesterrel játszotta a BEK-elődöntőt. Valószínűnek tartom, hogy ha nem következik be a tragédia, a következő döntőben újra találkozott volna a két csapat. Én Olaszországban voltam, a rádió szinte azonnal bemondta a szörnyű hírt. Döbbenetes volt. Miután minden játékos, én is arra gondoltam, hogy rengeteget utazunk, bármelyikünk rajta lehetett volna a gépen. Csak az jelentett némi megkönnyebbülést, hogy kiderült, Matt Busby és Bobby Charlton túlélte a katasztrófát."

"Kedveltem Busbyt. Sokat tett a labdarúgásért. A Manchester United éppen erős csapattá kezdett alakulni. Bámulatos volt nézni például a kis Duncan Edwardsot, olyan fiatal, mégis majd kicsattant az erőtől. Halála nemcsak az United számára volt nagy veszteség, hanem az egész angol, sőt az egyetemes futballsportnak is. Néhány hónappal később, amikor már a Realban játszottam, elmentünk Angliába egy jótékony célú mérkőzést játszani az United ellen. A Madrid nem kért egy fontot sem, Bernabéu segíteni akart egy bajba jutott, nemes ellenfelén. Az Old Trafford stadionban 6-1-re vertük őket."

 Jimmy Murphy brit játékosokból alakította újjá a csapatot és a Manchester az FA-kupában nem csak a Sheffieldet gyűrte le: eljutott a Wembleybe a döntőbe. A mese úgy lenne igaz, ha Murphy vezette csapat az ikertornyok tövében, legyőzte volna a Boltont, és a legpatinásabb angol serleg elnyerésével tisztelgett volna az elhunyt barátok emlékének - de nem így történt. A Bolton, Harry Gregg hibáját kihasználó Nat Lofthouse vezérletével 2:0-ra legyőzte a Manchester Unitedet. A döntőben játszott már a baleset okozta sokk során nem is annyira fizikai, inkább lelki sérült ifjú Bobby Charlton is.

 Az életét vesztő Duncan Edwards mellett korábban még "csak" második számú reménységnek tartott, későbbi Sir Bobby jelenléte is azt üzente, a Busby-bébik egyszer még a lábaik elé térdepeltetik a nagyvilágot. A Busby-bébikből nemcsak remek futballisták, világbajnokok, BEK győztesek, angol bajnokok, kupagyőztesek, de szeretetre méltó úriemberek lettek, akik közül szinte mind sokra vitték az életben, és akik közül szinte senki sem tudott lefeküdni úgy egyetlen éjszaka sem, hogy ne jutott volna eszébe azok a szörnyű müncheni másodpercek.

A müncheni tragédiát megelőző fél évtizedben - Tommy Taylort leszámítva - alig vásárolt nagy pénzért játékost, többnyire az ifikre alapozott. 1958 februárja azonban olyan pusztítást végzett, amelyet lehetetlen volt kizárólag belső erőkkel orvosolni. Busby és Murphy - szokásukhoz híven - egy véleményen voltak. Úgy látták, szükség van egy-két drága szerzeményre. Ugyanarra a játékosra voksoltak: Albert Quixellra, a Sheffield Wednesday csatárára. Arra a játékosra, aki a müncheni tragédia utáni első meccsen még csapatkapitány volt, a United ellen.

Quixall 1958 szeptemberében brit rekordot jelentő 45.000 fontért költözött át az Old Traffordra. De eközben csak azon járt Busbyék agya, hol lehetne ismeretlen, tehetséges srácokat lelni. Tehetségkutatóik egész Angliát végigpásztázták, nem csoda, hogy kincsekre leltek. Ilyen volt Warren Bradley. Az apró termetű, sebes léptű szélső nem volt már kamaszkorban, 26 nyarat tudhatott már maga mögött. A Bishop Aukland csapatában játszott, addigra már nyert két FA-kupa-aranyérmet, s tagja volt az angol válogatottnak, ám mindhármat az amatőrök között, ugyanis tanító volt egy általános iskolában.

Bradley 1958 novemberében csatlakozott a Manchester Unitedhez, s öt hónappal később már a profik között is bemutatkozott a válogatottban. Persze Busbyék nem hagyták figyelmen kívül a saját ifi csapataikat sem. Az elkövetkező két-három évben több, később híres angol futballban meghatározó játékos került ki a "zseniképzőből". Kettő nevét különösen érdemes megemlíteni: Nobby Stilesét és Johnny Gilesét. Nem azért tartoznak egy lapra, mert életben is jó barátok voltak, sőt később - miután Giles elvette Stiles húgát - sógorok is lettek. Giles 1940-ben Dublinban született, a MU 17 éves korában szerződtette a Home Farmtól. 1959-ben mutatkozott be az első csapatban, majd 1963-as - megnyert - kupadöntőn búcsúzott.

Pályafutása legszebb fejezeteit aztán a Leeds Unitedben írta: kétszeres bajnok lett, összesen 5 FA-kupadöntőben játszott, kétszer nyert VVK-t, majd EVK-t (a mai UEFA kupa elődjei), összesen 19 éven át játszott az ír válogatottban. Johnny kirepült a fészekből, Nobby szinte végig maradt. Stiles nem volt különösebben technikás játékos - színezték helyette elegen a csapatban -, de a mára már megszokott és nélkülözhetetlen emberfogók prototípusát tisztelhettük személyében. A futball világbajnoka, mégis keveseknek ugrik be éppen az ő figurája a nagy Manchester Unitedre gondolva. Pedig nélkülözhetetlen volt a játéka. S ékes bizonyítéka annak, hogy Busby a tragédia után milyen tudatosan látott újra munkához, micsoda bölcsességgel rakosgatta össze a csapatot. Pedig tudta, ő is, lassú előrelépésekre számíthat.

Az 1958/59-es idényben még második lett a csapata. Ez volt Bobby Charlton betörésének éve. A szőke belső csatár a tragédia szezonjában a válogatott tagja lett - nevezték, de nem játszott a svédországi VB-n -, de igazán ebben a szezonban emelkedett az igazán nagyok közé. Harmincnyolc bajnokiján lőtt 28 góljával főszerepet játszott, hogy a Man United a Wolverhampton mögött második helyen zárt a ligában. Tulajdonképpen ez volt az egyetlen örömteli eseménye a klubnak az idényben, mert az FA-kupától a Norwich már az első meccsen búcsúztatta, míg a BEK-ben el sem indulhattak. Az UEFA ugyan - tiszteletből - meghívta a bajnokságban 1958 májusában csak 8. helyen végző manchesterieket a következő kiírásba, de az angol Football League és a Football Association megvétózta az indulást. Az Old Traffordon nem örültek neki...

 A következő szezonok ráadásul azt mutatták, a csapattól erőn felül teljesítés volt az 1959-es menetelés, a következő idényekben egyre lejjebb csúszott. 1960-ban és 1961-ben a hetedikként zártak, egyetlen örömöt az jelentette, hogy Dennis Viollet az előbbi idényben megdöntötte Jack Rowley házi gólcsúcsát, egyetlen idény alatt 32 gólt vágott, majd 1963-ben 15., 1963-ban pedig a 19. helyre zuhant. Ez utóbbi évadban még a kiesés réme is fenyegette... A szezon előtt érkezett 115 ezer fontért megvásárolt Dennis Law 23, David Herd 19 gólt szerzett, a többiek meg együtt 24-et. Még az volt a MU szerencséje, hogy az utolsó három fordulóban két riválisával is találkozott, így saját kezébe vehette a sorsát. Az utolsó négy fordulóban mindhárom, végül mögöttük végző csapattal játszottak. A Birmingham, Manchester City, Leyton trio elleni 50%-os teljesítmény is elég volt a "túléléshez"... Miközben a ligameccseken csak vergődő legénység főnixmadárrá lett az FA kupa mérkőzésein.

A zsúfolt programban a MU tizenöt napon belül a Huddersfieldet, az Aston Villát és a Chelseat is elintézte az Old Traffordon, és már a negyeddöntőben tudhatta magát. Március végén - immár idegenben a harmadik ligás Coventry, majd április végén a második ligás Southampton sem jelentett akadályt. A döntőben a Leicester City volt az esélyes, de Law-al még Gordon Banks sem bírt. Rosszul indult a zord, télies időjárás miatt a szokásosnál három héttel később játszott finálé. Noel Cantwell kis híján a saját kapujába bólintotta a labdát az első percben. Ám ezt megúszva a Unitedet már nem lehetett feltartóztatni. Law lőtt egy gólt, aztán ugyancsak a skót David Herd kettőt, s ezekre csak eggyel tudott válaszolni a Leicester. Noel Cantwell a protokoll szerint átvette a kupát a királyi páholyban, majd a csapatával a gyepen ünnepelt. A többiek legnagyobb megdöbbenésére feldobta a serleget a levegőbe. Persze érthető volt az eufória: Cantwell az öt sötét év elmúltát ünnepelte. Busby is örömmámorban ünnepelt, csapata először nyert trófeát a tragédia óta. Két túlélő játékosa, Billy Foulkes és Bobby Charlton az 1957 és 1958-as vesztesnek járó medáliát 1963-ban aranyra cserélte.

Ám az igazi hős a nagy sztár, Denis Law volt. A csodálatos skót góljai tartották bent az első ligában a csapatot, az utolsó öt fordulóban öt gólt lőtt, és az ő góljával kerültek az FA-kupa döntőjébe is. Law remeklése meggyőzte Busbyt is arról, hogyha újra az élklubok között akarja tudni a Manchester Unitedet, akkor tovább kell járni a szezon előtt megkezdett utat. Így került az Old Traffordra a skót Pat Crerand még 1963 februárjában, majd John Connelly 1964 nyarán. Fura módon Busby mindkettőjükre ugyanazt az összeget fizette: 56000 fontot. Az ő beépítésükkel újra Anglia legjobb klubjainak egyike lett a MU. Csak azért nem lehet kijelenteni, hogy a legjobb volt, mert nagyon erős volt akkor a mezőny. A vetélytársak közül például a West Ham United sohasem tudta megnyerni a bajnoki címet, "csak" hazai és nemzetközi kupagyőztes lett, s három játékost adott a világbajnok gárdába...

A Liverpool Bill Shankley keze alatt három év alatt (1964-1966) két bajnoki címet és egy FA kupát nyert, s játszott a KEK döntőben. De "alakult" Don Revie nagy Leedse, s erős volt az Everton és a Spurs is. Ám a legnagyobb egyéniségek a Manchester Unitedben játszottak. Denis Law, a csapat kulcsembere szerint az 1963-as kupagyőzelem ellenére 1964 januárjától számítható a csapat közel másfél évtizedes aranykorszaka. Legalábbis a telhetetlenek számára. Merthogy az előző másfél évben még kieséstől fenyegetett gárda második lett a Liverpool gárdája mögött a bajnokságban, és a Busby-érában hetedszer jutott be az FA-kupa elődöntőjébe. A müncheni tragédia után ezen a tavaszon játszotta a csapat az első nemzetközi mérkőzését.

A KEK sorozatban a holland Willem II a legkisebb gondot sem jelentette, majd később a Tottenham ellen már izzadt a csapat. A White Harte Lane-en kétgólos hátrányba került a csapat, de ezt Charlton két és Herd egy góljával elbírta a MU. 4:3-as összesítéssel lépett túl az előző bajnokon, és nem bánta, hogy a Sporting CP lett a következő ellenfél. Különösen azért nem, mert Denis Law mesterhármasával, és Bobby Charlton egy góljával 4-1-re lelépte a "gyíkokat" az Old Traffordon a United. Ám Portugáliában zátonyra futott a hajó: a Sporting addigi európai történetének legmeglepőbb és legsúlyosabb vereségét mérte az angolokra. Bobby Charlton még a mai napig nem tudja megmagyarázni, hogy mi történt azon a napon a csapattal. A következő évadban Busby hármas célt tűzött ki maga elé: jól szerepelni az európai kupaporondon, és itthon lehetőleg megnyerni a bajnokságot és az FA-kupát. Elégedetten zárhatta az évet: nyolcéves szünet után bajnok lett a Manchester United. Nem volt könnyű szülés, a Leeds United már nagyon erős volt. Don Revie fehérjei védelmük tengelyében Bobby bátyjával, Jackievel a középpályás sorban az Old Traffordon nevelkedett Johnny Gilesszal újoncként indultak az első ligában. S a bajnokságban és a kupában is ezüstérmesek lettek.

Don Revie menedzser mérhetetlenül csalódott volt az idény végén, a Wembleyben, az FA-kupa döntője után a liverpooli kollégája, Bill Shankey vígasztalta: "Fel a fejjel! Ez csalódás? Második vagy a kupában és a bajnokságban is. A menedzserek kilencven százaléka imádkozna efféle csalódásokért..." A Leedset megelőzte a híre az élvonalban. Durva, rugdosódó csapatnak tartották. Ám a yorkshire-iak azért bókot is érdemeltek. Kiverték 1-0-s összesített eredménnyel a Manchestert a kupából. Két héttel később a bajnokságban is egymásnak gyűrkőzött a két gárda. Leedsben az Elland Roadon is nyert az United, Johnny Connely góljával. A vörös ördögök sorozatban hét meccset nyertek meg, az utolsó előtti fordulóban az Arsenal elleni győzelem már a bajnokság megnyerését jelentette. Nem osztott és nem szorzott, de miután a zárónapon a Villa megverte az újdonsült bajnokot, hivatalosan csak jobb gólarány döntötte el a bajnoki cím sorsát.

A Vásárvárosok Kupájában egészen az elődöntőig menetelt a csapat. Ott azonban méltó ellenfélre akadt: a fénykorát élő Ferencvárosra. A vörös ördögök minden idők egyik legkaotikusabb lebonyolítású tornáján a Djurgarden, az összesítésben 10-1-re kiütött, egy évvel későbbi KEK győztes Dortmund, az Everton majd a Strasbourg testén túljutva találkoztak a Fradival. Az angolok a legerősebb összeállításban játszottak, mégis csak 3-2-re nyertek. Ez kevés volt. A magyarok ugyanis 1-0-ra nyertek, majd a harmadik mérkőzésen a Népstadionban 2-1-re. A következő idényben csak a negyedik lett a gárda, illetve elődöntős volt az FA kupában, ahol azonban a boltoni elődöntőben kikapott a későbbi győztes Evertontól.

A BEK szereplés felemás eredményeket szült. A finn Helsinki JK és a kelet-német ASK Vorwarts búcsúztatása után portugál ellenfél várt a csapatra a negyeddöntőben. Épp, mint 1964-ben a KEK-ben. Ráadásul most nem a Sporting, hanem a még erősebb, az előző öt évben négyszer is döntőző Benfica volt az ellenfél. Február 2-án Herd, Law és Foulkes góljával 3-2-re nyertek az Old Traffordon. Az emberek féltették a csapatot, ráadásul a Benfica ünneplésre is készült, a 75.000 ember Eusebio díszelőadásának remélte a mérkőzést. E meccs előtt vette ugyanis át a France football aranylabdáját. Fokozta a rossz előjeleket, hogy Crerand a labdával véletlenül összetörte a tükröt. A babonások rosszat sejtettek. Ám a United története egyik legjobb kilencven percével 5-1-re verte a Benficát Best vezérletével. A kétgólos Besten kívül gólt rúgott Charlton, Connelly és Crerand is. Az elődöntőben már nem ment ilyen jól a csapatnak, igaz, különös lelki terhet kellett viselnie. Aligha hihető, hogy a Partizan elleni belgrádi mérkőzés minden percében a nyolc évvel korábbi tragédia járjon Gregg, Busby, Charlton, Foulkes fejében. De a nyomás alól a többiek sem tudtak szabadulni. Kétgólos vereséget szenvedett a csapat, amit nem sikerült ledolgozni hazai pályán.

Busby a végzetet emlegette, meg azt, hogy el vannak átkozva. 57 éves volt már, a visszavonulásra gondolt. Nem igazán hitt veterán játékosainak, akik kérték, hogy durálják neki magukat még egyszer. Aztán mégis belevágott még egyszer. Pedig bejárta az angol sajtót eredetileg Pat Crerandnak címzett mondása ("Mi már sosem fogjuk megnyerni az európai kupát"), ráadásul hosszú és kilátástalan tárgyalásokba kezdett Denis Law-val. A Király egyszerűen több pénzt akar. Busbyval nem lehetett kukoricázni, átadólistára tette csapatkapitányát, egyik legkedvesebb játékosát. Law a maradás mellett döntött, ezzel elindítva az Unitedet a csúcsra. December 16-a után már veretlen maradt a gárda a ligában, s egyetlen az FA-kupában a Norwichtól elszenvedett vereségtől eltekintve szinte verhetetlen volt hazai pályán. Ám idegenben sem vonult vissza sündisznóállásba a csapat: májusban a három világbajnokkal, Bobby Moore-ral, Martin Petersszel és Geoff Hursttel felálló West Ham United elleni, 6-1-es diadallal biztosította be a győzelmet. A BBC rádióriportere így zárta a mérkőzést: "Ez volt az a játék, amelyet minden futballiskolában tanítani kellene. A Manchester Unitedazért csodálatos, mert nemcsak, hogy megnyeri a mérkőzéseit, de szemre is tetszetős futballt játszik."

A bajnoki diadal egyszersmind belépőt jelentett a BEK-be is. Busby csapata kellemetlen ellenfelek testén át vezető úton jutott az elődöntőbe. A máltai Hiberniansz után az FK Szarajevo következett. Megint a jugoszláv bajnok... Boszniában az angolok kibekkeltek egy döntetlent úgy, hogy a bosnyákok a 30. perctől tulajdonképpen 10 emberrel játszottak Prodanovics térdsérülése miatt. A visszavágón John Aston hamar vezetést szerzett, majd Best gólja közel hozta a továbbjutást. Igaz a bosnyákok a 88. percben szépítettek, de egyenlíteniük nem sikerült. A negyeddöntőben a Kalocsay Géza által dirigált Górnik Zabrze várt a manchesteriekre. Február utolsó előtti napján a lengyelek szinte kilencven percen át védekeztek, így a MU kétgólos előnyhöz jutott. A kor szinte valamennyi sztárját, Kostkát, Oslizlót, Szoltysikot, Lubanskit tömörítő Górnik azonban nem adta fel. A visszavágón a 72. percben vezetést szereztek, és nem álltak messze a második góltól sem.

A gól után a több, mint hetvenezer lengyel szurkoló önkívületben hajtotta előre a kedvenceit. A MU azonban kibekkelte a nehéz perceket. Az elődöntőben a Real Madrid jutott ellenfélnek. Az Old Traffordon játszhatott a térdével kínlódó Denis Law is, mégis Best nyerte meg a meccset. Viszont az egygólos siker soványnak tűnt a visszavágóra. Főleg úgy, hogy Amancio, Pirri és Gento, valamint Kidd góljával félidőben már 3-1 volt a spanyoloknak. "Csak a csoda segíthet..." - mormogta inkább maga elé a második félidőre kijövet Busby. Nem mondott semmi különöset a játékosainak a taktikáról, csak a csapatkapitányát Charltont hívta magához, és ennyit mondott neki: "Támadjatok, ahogy csak bírtok. Most, vagy soha!" Bobby pontosan tudta mire gondol a Főnök, hiszen az ő fejében is ugyanaz járt... S a csapat beindult. A 73. percben Sadler bekotorta Foulkes labdáját, majd a 80. percben a müncheni katasztrófa egyik túlélője, Billy Foulkes szerzett gólt! A hátvéd kevesebbszer szerzett gólt, mint ahány szökőévet megért az Old Traffordon, de most a legjobbkor húzódott előre. A Manchester United először (angol csapatok közül pedig elsőként) bejutott a BEK döntőjébe.

Némileg szerencséje volt, hogy a Wembleyben volt a döntő, így gyakorlatilag hazai pályán játszhattak... Az első félidő meglehetősen unalmas játékot hozott. A másodikban sem csillogtak a csapatok, de nagyon izgalmasan alakultak az események. Az 55. percben Dave Sadler és Tony Dunne összjátéka után előbbi beívelte a labdát balról Bobby Charlton pedig fejesgóllal vezetést szerzett. A gól megnyugtatta az angolokat, a végig agilis Aston által kialakított helyzetből Sadler eldönthette volna a meccset. Ám hibázott s ennek ára volt. Tíz perccel a rendes játékidő letelte előtt Graca egyenlített, majd a 90. percben Eusebio került helyzetbe. Matt Busbyt a szívinfarktus kerülgette, miközben a portugálok sztárja átgyötörte magát a védelmen. Az volt a MU szerencséje, hogy nagy gólt akart rúgni, és sistergős löketét Alex Stepney újheggyel a kapu fölé tolta. Nobby Stiles velősen mondta a különben általa őrzött Eusébióról a meccs után: "Az volt a szerencse, hogy szét akarta szakítani a hálót..."

A hosszabbításban azonban már nem ismert kegyelmet a Manchester United. A 97. percben George Best kígyózott át a védelmen, hogy gólt lőjön... Egy perccel később a 19. születésnapját ünneplő Brian Kidd talált a kapuba, majd a 100. percben Bobby Charlton is gólt rúgott. A MU négy perc alatt kivégezte a Benficát. A hármas sípszó után Bobby Charlton a gyepen guggolva sírt, Billy Foulkes a kezébe temetve arcát próbált uralkodni érzelmein, az 59 éves Főnök pedig hangosan zokogva rohangált a gyepen játékosai nyakába csimpaszkodva. Élete álma teljesült. "Az a pillanat, amelyben Bobby átvette a serleget, meggyógyított. Évtizedes átok alól szabadultunk meg. Megmutattuk, hogy mégis Európa tetejére tudjuk vezetni a Manchester Unitedet. Ez volt az én igazságom napja" - mondta megindultan.

Sokan sokféleképpen értékelték, mit jelent a Manchester United játékosainak, vezetőinek a siker. Kétségtelen, Busbynak és a többi túlélőnek a legtöbbet. A Főnök karizmatikus egyéniség volt, Denis Law például, azt mondta róla: "Senki olyat nem ismertem a futball világában, mint ő. Nem tudom megfejteni miért, de mindenki - köztük én is - úgy érezte, azt kell tennie, amit ő mond. Pedig nem volt durva, nem kiabált, nem parancsolt. Mi mégis követtük őt tűzön és vízen át." Eamon Dunphy, az edzői stáb tagja szerint: "Busby titka egyszerű volt. Emberszámba vette a játékosait. A legtöbbjüket fiaként szerette. Szikrázóan tehetséges futballistái voltak, akiket soha nem akart gúzsba kötni taktikai hókuszpókuszokkal."

George Best úgy emlékszik, ők sohasem beszéltek hosszan a taktikáról. Csak kimentek a pályára, s önmagukat próbálták adni. Hiszen szemtelenül vagányok voltak, fékezhetetlenek, és nagyon tehetségesek. Ha nem is veszi komolyan az ember, hogy ne lett volna megtervezett rendje az United játékának, az kétségtelen hogy Busby alapozott előbb Law, majd Best zsenialitására. A BEK győzelem idején a már 22 éves Besty volt a kulcsfigura. Akkoriban még jól kezelte, hogy a Beatles tagjaihoz hasonló népszerűség övezi, hogy szőkébbnél szőkébb lányok visonganak a hollófekete hajú, égszínkékszemű bálványt látva. A BEK győzelem után gyorsan rájött, hogy számára most kezdődik a pályafutása.

Az újévi lista alapján lovaggá ütött Sir Matt Busby a télen bejelentette visszavonulását, de miután csapata - túl sokat pihenve a babérokon - csak a 15-16. hely környékén állt a tabellán, várt még három hónapot, amíg elmúlt a kiesés veszélye. Közben a nemzetközi porondon is feladatok vártak a csapatra. Az Estudiantes elleni Világkupa-döntő kétszer is majdnem botrányba fulladt. Nobby Stilest az argentín lapok egyszerűen gyilkosnak titulálták a meccs előtt, a programfüzetben brutálisan és sportszerűtlenül bélyegezték. Ráadásul az argentínok ott rugdosták, ahol elérték. Nobby nem maradt adós: kiállították. De nem csak ő kapott, hanem Bobby Charlton lábát is össze kellett varrni egy belépő után. Az argentínok 1-0-s előnnyel érkeztek Angliába, és minden eszközzel az eredményt védték... 1-1 lett a vége ezzel ők nyerték a kupát.

A Unitednek nem volt szerencséje, mint ahogy a Milan elleni BEK elődöntőben sem. De akkor már nem a siker, hanem Busby utódlása volt a legfontosabb kérdés az Old Traffordon. A bukik Don Revie-nek adták a legtöbb esélyt, de az ő stílusa nem tetszett Busbynak. A Főnök segítője Wilf McGuinness akkor még csak a 6/1-es esélyes volt, ám miután Dave Sexton nemet mondott, ő futott be. Tulajdonképpen logikus választás volt, hiszen az Old Trafford gyermeke volt. A kinevezésekor mindössze 32 éves edző az ötvenes évek ificsapatában tűnt fel, az évtized közepén három aranyérmet is nyert Duncan Edwardsékkal, Bobby Charltonékkal a korosztályos FA kupában. Ám alig 22 éves korában egy lábra történő csúszás szó szerint kettétörte karrierjét. Azonnal csatlakozott az edzői stábhoz, ahol folyamatosan előrelépegetve 1969. április 9-én a csúcsra ért. Aznap jelentette be hivatalosan is Matt Busby, hogy a szezon végén Wilf McGuinness veszi át tőle a csapat irányítását.

A Főnök főmenedzserként ugyanis a klubnál maradt, s döntött az alapkérdésekben, bár már utóda meccselt. A körülményekhez képest nem is rosszul, bár a bajnokságban csak nyolcadikak lettek, az FA kupában, és a ligakupában is elődöntőig meneteltek. Ez még elfogadható lett volna, azonban a következő évben a MU a kiesőzónába csúszott vissza, és elbúcsúzott a harmadikligás Aston Villa ellen a Ligakupából is. Egyre többet pletykáltak öltözői veszekedésekről, erőpróbákról. Ezeket Busby úgy ahogy elrendezte, de ő is rájött, Wilf McGuinness nem tud megbirkózni a feladattal. Tisztességes, becsületes, felkészült, megfelelő értékrenddel, de nem tudott nála alig fiatalabb sztárokat dirigálni.

Az 1971-es fél idényre McGuinness visszakapta a tartalékcsapatot, Busby pedig átvette a nagyok irányítását. Érte még egyszer összekapta magát a társaság, s feljöttek a nyolcadik helyre. Akkor Busby immár végleg elköszönt az edzői munkától, s lázasan kereste, ki lehetne a valóban megfelelő utóda. Választása a Leicester City menedzserére, az ír Frank O'Farrellre esett.

O'Farrell 1971. július 1-jén lépett hivatalba. Hivatalosan ekkor kezdődött a Manchester United "post Busby" korszaka..

Újévkor a Manchester United vezette a bajnoki táblázatot, mindössze az Evertontól és a Leedstől szenvedtek vereséget. Busby joggal gondolhatta, a látványos támadó játékra esküdő írben megtalálta méltó utódát. O'Farrell keze alatt Best is megemberelte magát, 14 gólt vágott az őszi szezonban. A tékozló fiút újra Európa legjobbjai között emlegették, a France Football hagyományos aranylabda-szavazásán harmadik lett Johan Cruyff és Sandro Mazzola mögött, megelőzve például Netzert és Beckenbauert is. Ám mintha az újesztendő új Unitedet hozott volna, hirtelen minden rosszra fordult. A csapat hét mérkőzést veszített el zsinórban, a decemberi döntetleneket januárban és februárban már vereségek követték. A MU december 11. és március 8. között egyetlen bajnoki találkozóját sem tudta megnyerni...

Akárcsak 1970-ben és 1971-ben a vörös ördögök 1972-ben is a nyolcadik helyen zártak a ligában. Ám micsoda különbség: 1970 karácsonyán a 16., egy évvel később pedig az első helyen álltak. A következő idény első felében az United ott folytatta, ahol a tavasszal abbahagyta. Vergődött. Szeptember 23-án, a tizedik fordulóban tudott először nyerni. Nem meglepő, hogy megint kiesőjelöltek között voltak, holott a vezetőség időközben folyamatosan erősítette a gárdát. Martin Buchan, Ian Storey, majd Ted MacDougall és Wyn Davies szerződtetése sem oldotta meg a problémákat, pedig négyükre fél millió fontot szánt Busby.

December 16-án a londoni Selhurst Parkban a MU 5-0-ra kikapott a Crystal Palacetól. Négy nappal később Frank O'Farrell megkapta a felmondólevelét. Busby sokáig gondolkodott, ki lehet a legjobb jelölt, hiszen nem akart megint hónapok múlva váltani. Több skót is játékosa volt, logikus döntésnek tűnt egykori jobbfedezete Tommy Docherty választása. Az 1928-as születésű hajdani válogatott játékos az 1958-59-es idényben a skót válogatottban játszott Busby keze alatt, onnan datálódik ismeretségük. "Doc" a Preston North Endben, majd az Arsenalban futballozott, később a Chelseahez került, ahol még játékos-menedzser is volt. Később még megfordult a Rotherham Unitednél, a QPR-nél, az Aston Villánál, dirigálta az FC Portót, majd rövid ideig a skót válogatottat is. Éppen a skót FA-től kellett kivásárolnia őt a Manchester Uitednek.

Bár az akkor éppen Leeds United elleni döntetlennel jól indult Docherty manchesteri pályafutása, az edző pontosan látta, meg kell erősíteni a keretét, mert katasztrófa fenyeget. George Best úri kedve szerint éppen nem játszott abban a félévben, Bobby Charlton is legnagyobb sajnálatára sokat volt sérült, és Denis Law is jócskán túl volt a pályafutása csúcspontján. Utóbbi kettő az utolsó szezonját töltötte a klubnál, Besty pedig egyszerűen megsértődött. Kevés embert szeretett kitartóan és érdek nélkül az életben, Frank O'Farrell ezen kevesek egyike volt. Amikor Busby bejelentette az ír tréner menesztését, Best is lépett: közölte, hogy visszavonul a futballtól, összecsomagolt, s kimasírozott az Old Traffordról. A fentiek hatására Doc kinyitotta a csekkfüzetet, s bevásárolt. Skótjaiban bízott elsősorban, így került George Graham, Lou Macari és Alex Forsyth is a csapathoz. Mindezek ellenére az őrségváltás nem járt áldozatok nélkül. 

1973 tavaszán a 18. helyen végzett a legénység az első vonalban, de hála a nyolcmeccses veretlenségi sorozatnak, legalább nem estek ki. Egy évvel később, 1974 májusában viszont igen. Harminchét esztendő után a Manchester United visszacsúszott a második vonalba. Bár az utolsó hat meccsén nem kapott ki a csapat mégis mindig a kiesőhelyek környékén állt, állandó veszélyben. Karácsonykor még Alex Stepney volt a házi gólkirály - igaz holtversenyben -, tizenegyesből szerzett két gólt. Még az sem segített, hogy októberben Best visszatért. Az edzésekről ugyan el-elmaradott, de játszani akart. A Plymouth elleni meccs előtt épp a kezdésre esett be, előtte napokig nem látták. Docherty nem engedte játszani.

"Ha még ilyen pocsék csapatba sem férek be, mint a mostani United, itt az ideje, hogy abbahagyjam a futballt." Ez a mondat jelentette a végső búcsút. A MU viszont a szezon utolsó hazai bajnokiján, a szezon utolsó szombatján kapott még egy esélyt. Ám a bentmaradáshoz le kellett volna győznie a Manchester Cityt az Old Traffordon.

A meccs előtt a két, egymásért amúgy nem túlságosan rajongó tábor köszöntötte az utolsó bajnoki mérkőzését játszó Denis Lawt, aki erre a napra megkapta a "kékek" csapatkapitányi karszalagját. A hektikus, de nem túl magas színvonalú meccs 0-0-ra állt, egészen a 82. percig. Amikor a City két angol válogatott sztárja, Colin Bell és Francis Lee remek helyzetet teremtett az ünnepeltnek, aki habozás nélkül Stepney kapujába sarkazott. Ez volt Denis Law utolsó labdaérintése ligamérkőzésen. Mert a kiesést jelentő gól után a nézők a pályára tódultak, s mire a rendezők megtakarították a pályát a Király helyére Hanson állt be. Ám a maradék nyolc percet sem tudták végigjátszani, a nézők újra elözönlötték a pályát, s felgyújtották a Stretford End nevű tribünrészt. Devid Smith - ezzel a mérkőzéssel zárta pályafutását - idő előtt lefújta a meccset. Ennek ellenére a találkozó sorsa már a Football League döntése előtt sem lehetett kérdéses: maradt a pályán elért 1-0 amivel a United kiesett az élvonalból. A kiesés nagy bánatot szült a szurkolókban, Busby és a vezérkar látta, hogy Docherty a körülményekhez képest jól teszi a dolgát. Így "Doc" irányította a csapatot a második vonalban is. Nem fogják elhinni: a korábbi éveknél nagyobb létszámú közönség előtt... A Man United hívei ugyanis így fejezték ki a szimpátiájukat.

A kiesés évében 42.721 volt az átlagnézőszám, egy évvel később a második vonalban pedig 48.388-ra nőtt. A MU gond nélkül jutott vissza az élvonalba. Már szeptember végére öt pontos előnyt szerzett, amit aztán nem engedett ki a kezéből. A rivális Sunderland elleni találkozót például hatvanezer néző látta az Old Traffordon - ennél magasabb nézőszám még az élvonalban sem volt abban az évben egyszer sem. Docherty új csapatot épített, teljes generációváltást hajtott végre. A kapus Alex Stepneyn kívül a BEK-győztes gárda egyetlen tagja sem viselte már a MU mezét, holott még nem egészen hét évvel járunk csak az 1968-as finálé után! Immár Alex Forsyth, Brian Greenhoff, Stewart Houston és Martin Buchan alkotta a védelmet, Sammy Mcllory vezényelte a középpályát, Steve Coppell és Gordon Hill személyében tehetséges szélsők támadtak, és Gerry Daly, Lou Macari és Stuart Pearson termelte a gólokat. Nem volt egyedi példa a Unitedé akkoriban, de alig akadt angol játékos a csapatban.

Docherty elsősorban a skótokban bízott, de vett íreket, északíreket is, rájuk építette a gárdáját. Remekül dolgozott, s amikor 1975 nyarán feljutott a csapata, mindenki egyetértett abban, hogy aligha lesznek kiesési gondjaik. Azt azonban kevesen hitték volna, hogy a MU a harmadik lesz a bajnokságban és bejut az FA-kupa döntőjébe. Pedig megtörtént. Sőt három meccsel a bajnokság vége előtt még a bajnoki címre is volt esélye. Végül a Liverpool s nem kis meglepetésre a QPR végzett az első két helyen, de legalább annyi dicséret jutott a vörös ördögöknek is. A fenti után bármilyen furcsa is, Docherty csalódottan zárta az idényt. Azt gondolta ugyanis, hogy az FA-kupa döntőjében a csapata könnyedén legyőzi a másodosztályú Southamptont. Nem így történt s négy éven belül kétszer is a másodosztályú csapat nyerte meg a világ legtekintélyesebb országos kupasorozatát.

Egy évvel később a MU újra visszatért a Wembleybe. Amúgy nem zártak valami fényes szezont. A tavaszra visszaeső gárda a hatodik lett a bajnokságban, a negyeddöntőig jutott a ligakupában, s a későbbi győztes Juventus ellen kiesett az UEFA kupából. Az FA-kupa hozta a legtöbb örömöt. Amíg egy évvel korábban esélyesek voltak, most a Liverpool volt a favorit mégis nyertek, pedig a szurkolók is féltették a csapatot. Ugyanarra a triplázásra készültek, amelyet 1999-ben a Manchester United véghezvitt, s ehhez "csak" az FA kupa hiányzott. Kiegyenlített első félidő után a folytatásban kissé rákapcsoltak a csapatok: hat perc alatt lezajlott minden. Az 50. percben Stuart Pearson vezetést szerzett, majd két perc múlva Jimmy Case egyenlített. De Jimmy Greenhott az 55. percben eldöntötte a meccset. A szurkolókat nem érdekelte, hogy az első gólnál Clemence elemi hibát vétett, majd a második gólnál meg az ifjabb Greenhoff fivérnek (a bátyja Brian is játszott) piszok nagy szerencséje volt, egyszerűen bepattant a róla a labda Macari lövése után. A szurkolókat egy érdekelte: a Man United 1963 után újra, története során immár negyedszer megnyerte az FA kupát.

Tom Docherty vezetésével újra győzni tudott a csapat. 1968, a BEK győzelem óta ez volt az első igazi sikere, miközben megjárta a másodosztályt is. Ám felhőtlen boldogsága alig hat hétig tartott, kitört a botrány: Július 4-én, tíz nappal azután, hogy Tommy bejelentette, elhagyja Agnes nevű feleségét és négy gyermekét, mert összeköltözik Mary Brownnal, a csapat gyúrója, Laurie Brown feleségével, az elnökség felbontotta a szerződését, s eltávolította a klubtól. Docherty a nyílvánosság elé állt és azt mondta, hogy nem egyszerű érzelmi fellángolásról van szó, már három éve szeretik egymást választottjával. Őszinteségével szerette volna megelőzni a bulvársajtót. Nem sikerült, az elkövetkező napokban minden lap ezzel volt tele. Louis Edward, a klub elnöke július 3-án még azt mondta, hogy elképzelhetetlen Docherty távozása, egy nappal később már maga jelentette be, az edzőnek a "klub erkölcsi kódexének felrúgásáért" távoznia kell. A MU vezérkarát akkoriban szoros kapcsolatok fűzték a katolicizmushoz, nehezen volt ez után elképzelhető, hogy a menedzser megtarthatja posztját.

Ugyanakkor a pletykák szerint a vezetőség tagjainak feleségei törtek lándzsát Docherty feje felett. A 49 éves Doc nem könyörgött, nem tiltakozott, s nem magyarázkodott. Mindössze annyit mondott: "Azért büntettek, mert szerelmes lettem. Kirúgásomnak semmi köze sincs az eredményeimhez, futballszakmai tudásomhoz." Aztán összecsomagolt, s átvette a Derby County irányítását. Dave Sexton lett az utód az Old Traffordon. Kettejükben nem sok közös vonás volt azon kívül, hogy a korábbiakban már mindketten dolgoztak a Chelseanél, s hogy mindketten dirigálták a Manchester Unitedet. Docherty hangos volt és akaratos, de mindig tudta mit akar. Sexton csöndes, nyugodt, de nem igazán tudta motiválni a játékosait. Magába forduló, zárkózott ember volt. Négy évet töltött az Old Traffordon, ez alatt mindössze két említésre méltó eredményt ért el: 1979-ben bejutott az FA-kupa döntőjébe, majd egy évvel később a második helyen végzett a bajnokságban. Ugyanakkor nem töltötte unalmasan az itt eltöltött közel ötven hónapot! 1977 szeptemberében például a francia Saint-Étienne-nel játszottak a vörös ördögök.

A meccs maga nem sok szót érdemel (1-1), az már annál inkább, hogy több mint fél órás késéssel lehetett elkezdeni a meccset, mert az angolok összeverekedtek a franciákkal. Az UEFA a vendégeket találta "harcosabbnak" ezért azonnali hatállyal kizárták őket a kupából. A vezetők tiltakoztak, hogy a franciák provokálták őket, meg a rendezők nem választották el a szurkolókat sem. Az UEFA visszakozott, és a visszavágót 300 km-re kellett lejátszani az Old Traffordról. London nem volt hajlandó fogadni a MU híveit, Plymouth igen. Ott nyert végül is a United 2-0-ra. Aztán a következő fordulóban a Portó 4-0-ra megverte őket. A visszavágón hiába vezetett a MU 3-1-re, majd 4-1-re is, kiesett. A Sexton-korszak legizgalmasabb kilencven perce kétségtelenül az 1979-es FA-kupa döntője volt.

Az Arsenal hamar vezetést szerzett, miután Liam Bradyt egyszerűen nem tudták feltartóztatni az United játékosai. Szűk öt perccel a meccs vége előtt 2-0-ra vezettek az ágyúsok. Ám a MU feltámadt poraiból, előbb Gordon McQueen szépített, majd Sammy Mcllorry egyenlített. Már csak két perc volt hátra, Liam Brady kétségbeesetten nézett ki Terry Niellre, a menedzserre. "Amikor kiegyenlítettek, szinte összetörtem. Már a térdeimen jártam, annyira fáradt voltam. Az összes cserelehetőségünket kimerítettük. Nem volt más választásom, megpróbáltam még egyszer nekilódulni" - mondta Brady utóbb. Mérnöki labdával Rix elé ívelte a labdát, aki középre adott, s az érkező Alan Sunderland összetörte a MU álmait. Másnap azt írták az újságok, hogy 1953 óta nem volt ilyen drámai döntő...

Sexton keze alatt 1980-ban még második lett a csapat, aztán a következő idényben visszaesett. Bár utolsó hét mérkőzését megnyerte, csak nyolcadik lett a bajnokságban a United. Matt Busby és az elnökség szerint Sexton nem tudott jól gazdálkodni a játékoskerettel, a klub rengeteg pénz ölt bele, de mégsem sikerült nagy sikereket elérni. Az új idényben már "Big Ron", azaz Ron Atkinson dirigálta a csapatot. Kinevezése némi meglepetést keltett. 1937, Scott Duncan menesztése óta ő volt az első, nem katolikus vallású edző a gárda élén. Öt teljes idényt töltött a Manchester Unitedet dirigálva, felemás mérleggel. A vörös ördögök ugyan kétszer is megnyerték az FA-kupát, de sem nemzetközi porondon, sem a hazai bajnokságban nem tudott hasonló kaliberű eredményt elérni, holott a szurkolókat és vezetőket ez utóbbi érdekelte leginkább.

Big Ron a West Bromwich Albion együtteséből került az Old Traffordra. Magával hozta segítőjét, Mick Brownt, s átcsábította a két legjobb játékosát, az akkor már válogatott Bryan Robsont, valamint Remi Mosest. Kettejükért összesen 2.4 millió fontot fizetett a MU, s már ez jelzi a 80-as évek elejére teljesen megváltoztak a léptékek. A sor folytatódott, ebben a periódusban került Manchesterbe Frank Stapleton (1.1 millió font), Alan Brazil (700 ezer), Gordon Strachan (600 ezer), Peter Davenport (575 ezer), John Gidman (400 ezer), Colin Gibson (275 ezer), Chris Turner (275 ezer), Terry Gibson (300 ezer), John Sivekaek (250 ezer) és Jesper Olsen (350 ezer ) is. Ám a fenti névsorból a fele sem érte meg a vételárát... Igaz, hogy a viszonylag szerény eredményekhez hozzájárult a kulcsjátékosok, elsősorban Bryan Robson gyakori sérülése. Atkinson két sikerére volt büszke: az 1983 és 1985-ös FA-kupa győzelemre. Az elsőt két "részletben" nyerte meg a csapat.

A Brighton and Hove Albion elleni mérkőzés ugyanis 120 perces csata után 2-2-re állt. Az esélytelenebbnek hitt "sirályok" a hosszabbításban nagy esélyt kaptak: Gordon Smith már csak Gary Bailyvel állt szemben a kapu előtt, a kapus azonban bravúrral hárított. Alighanem ez volt a "kupagyőztes" momentum, mert öt nappal később, az ismétlést már gond nélkül 4-0-ra nyerte a United. Amilyen sima volt az ismétlés, olyan érdekes, hogy mennyi rekordot tartogatott: A Wembleyben lejátszott kupadöntők közül ez volt a legnagyobb arányú győzelem. Az egyik gólt Norman Whiteside szerezte, aki így az első olyan futballista lett aki ugyanabban az évben az FA-kupa, és a ligakupa döntőjében kapuba talált! Nem utolsósorban Sir Matt Busby 74. születésnapján nyerte meg a csapat ötödször az FA-kupát.

A játékosok eufóriában ünnepelték a sikert, a mindig udvarias Bryan Robson még a protokoll szabályit is felrúgta. Amikor felvezette a csapatot a 39 lépcsőfokon a kupáig, egy szurkoló a fejére tett egy sapkát, amit elfelejtett levenni. Ebben vette át a kenti hercegnőtől a serleget. Két évvel később a MU újra elnyerte a trófeát, ezúttal az idény meglepetéscsapatát, az Evertont gyűrték le. Ahogy 1977-ben a Beatles-város "vöröseit", most a "kékeket" ütötte el a Manchester a triplázás lehetőségétől. Howard Kendall csapata óriási fölénnyel megnyerte a bajnokságot, a bécsi Rapid ellenében megnyerte a KEK-et, és be akarta gyűjteni az FA-kupát is. A mérkőzés 78 percig mindössze annyi izgalmat hozott, hogy Peter Willis - a játékvezető -, egy durhami nyugalmazott rendőrfelügyelő kiállította a United védőjét, Kevin Morant.

Történelmi tett volt: korábban a több mint száz éves kupában soha senkit nem állítottak még ki! Ráadásul buta döntés volt, mert maga a sértett, Peter Reid, valamint a menedzser Kendall is elismerte: jogtalan volt a kiállítás. A kupadöntő protokollja szerint, nem is mehetett fel átvenni a kupát, és az érmét is csak hetekkel később kapta meg! Merthogy a Manchester tíz emberrel is nyerni tudott. A hosszabbításban, a döntő 110. percében Norman Whiteside ügyes, csavart lövéssel legyőzte Neville Southallt, s elhódította a serleget. Örültek az Old Traffordon a sikernek, de számon kérték Big Ronon a bajnoki és nemzetközi szereplést. Európában nem volt szerencséjük a manchesterieknek. Előbb a Valencia búcsúztatta a csapatot az UEFA Kupa első fordulójában (1982-83), majd a Juventus állította mag őket a KEK elődöntőjében (1983-84) a Barcelonát még kiejtő együttest. A következő évadban ismét az UEFA Kupában rajtolt a klub, és kétszer is eljött Magyarországra.

Az első fordulóban a Verebes-féle Rába ellen még továbblépett (3-0, 2-2), majd a PSV és Dundee United után az első tavaszi fordulóban a Videotont kapta ellenfélül. Kovács Ferenc egészen a döntőig menetelő piros-kékjei 1-0-ra kaptak ki az Old Traffordon, s ezt a hátrányt ledolgozták a Sóstói stadionban. A hosszabbításban nem esett gól, a továbbjutás büntetőkkel dőlt el. Talán ez a kiesés sem bántotta annyira Atkinsont, mint egy évvel később a bajnoki negyedik helyezés. A MU ugyanis pazarul kezdte az idényt. Első 15 fordulóban veretlen és tíz pontos előnnyel vezette a tabellát. Ám a folytatásban a sztárok sorra dőltek ki.

Bryan Robson például három hónapig volt sérült, majd a szezon utolsó mérkőzéseit vállproblémái miatt rögzítőkötéssel szenvedte végig. Nagy csalódás volt a negyedik hely. Pedig a tavasz végére mér csak a bajnokságra kellett koncentrálni, mert a West Ham a ligakupából, a Liverpool pedig az FA-kupából verte ki a vörös ördögöket. Április végén a két hazai vereség jelentette a mélypontot, ekkor már a szurkolók Big Ron menesztését követelték. A vezetőség még szűk fél évet várt vele, s csak azután küldte el Atkinsont, hogy vele a Manchester United katasztrofálisan kezdte a következő idényt is.

Nem volt nagy meglepetés, hogy rá esett a választás, hiszen addigra már ismert és sikeres menedzsernek számított, Skóciában. Ugyanakkor Matt Busby maga is skót volt, miként Tommy Docherty. Az Old Traffordon nem volt szokatlan, hogy a határ északi feléről származó főnök dirigáljon. A csapat 1986 tavaszán kilátástalanul szerepelt, s pont olyan gyatrán kezdte az őszi szezont is. Tizenhárom mérkőzésen mindössze három győzelmet aratott a gárda, s csak a 19. helyen szerénykedett. Váltani kellett! Érezte ezt a manchesteri vezetőség is, s került amibe került, kirúgták Ron Atkinsont.

Big Ron nem volt könnyű ember. Elődje, Tommy Docherty kollégához méltatlan örömtáncot lejtett, amikor megtudta a hírt, igaz, legalább nem titkolta, hogy utálja az erőszakos, sokszor durva modorú, ám a futballt a kisujjában tudó edzőt, s nagyon sokba került az eltávolítása. Az United kereken egy millió fontot fizetett Atkinsonnak és a vele távozó Mick Brownnak, a Fergusont elengedő Aberdeennek és az új menedzsernek. Az összegből egyébként 40% illette Fergiet. A skót tréner néhány hónapon belül visszautasította a Rangers, az Arsenal és a Tottenham ajánlatát, de a Manchester Unitednek nem tudott nemet mondani. Már első nyilatkozatában világossá tette, hogy: "Csak a bajnoki cím lebegjen a szemünk előtt, azért jöttem ide, hogy minden mérkőzésünket megnyerjük. A második, vagy harmadik hely nem érdekel!"

Ám a futball nem a tündérmesék gyűjteménye. A történet nem úgy folytatódik, hogy Fergie átvette a csapatot, s egy csapásra minden probléma megoldódott az Old Traffordon, sőt!... Az 1986-87-es évad végére a csapat felkapaszkodott a 11. helyre. A borzasztó kezdés után nem is lehetett sokkal többre számítani, ugyanakkor Ferguson világossá tette, kilenc játékosra van szüksége ahhoz, hogy a következő idényben megnyerje a bajnoki címet. Meg is nyerte volna, ha a Liverpool nem szerepel csúcsformában. Az Anfiel Road büszkeségei mindössze két vereséget szenvedtek el, és a Manchester előtt kilenc az akkor harmadik Nottingham előtt pedig tizenhét ponttal voltak előrébb. A következő két idény megint borzasztó lett. 1989-ben a tizenegyedik, 1990-ben pedig a tizenharmadik helyen végzett a csapat. Holott a vezérkar folyamatosan pumpálta a pénzt a csapatba, új játékosok megvásárlásával erősítették a keretet.

Ferguson három teljes manchesteri évében 12 millió fontot költött játékosokra. Gary Pallister például 2.3 millió fontjába került a Unitednek, ami akkor brit csúcsot jelentett. De mélyen bele kellett nyúlni a zsebbe Paul Ince, Danny Wallace és Niel Webb megszerzéséért is. Nem kell szépíteni a tényeket: Ferguson a csapat építésének kellős közepén, a pocsék eredmények miatt a kirúgás szélére került. November 18. és február 10. között egyetlen bajnoki mérkőzését sem tudta megnyerni. Tizenegy találkozón maradt nyeretlen. Csak az mentette meg, hogy ha nehezen is, de megismételt mérkőzésen megnyerte az FA-kupát, a Ferguson éra első serlegét. Tulajdonképpen szerencséje volt a klubnak a kupában. Igaz, hogy egy mérkőzését sem játszhatta hazai pályán a csapat a sorsolás személye miatt, de a vetélytársak (Nottingham, Hereford, Newcastle, Sheffield nited, Oldham Athletic majd a fináléban a Crystal Palace) nem tartoztak a közvetlen élvonalhoz. A hatból három másodikligás volt.

A Crystal Palace abban az évben éppen az élvonalban szerepelt - a bajnokságban kettővel a MU mögött zárt. Nem adta könnyen a bőrét a Wembleyben. Bár a manchesteriek névsora (Leighton - Ince, Pallister, Bruce, Martin - Webb, Robson, Phelan, McClair - Hughes, Wallace - beállt később Robins és Blackmoore is) erősebbnek tűnt, a londoniaknál akadt néhány menő, mint Nigel Martin vagy Ian Wright. Utóbbi csak csereként állt be, de két góljával sokat tett a csapatért. Mint ahogy sokat tett a túloldalon gólt szerző Bryan Robson és a duplázó Mark Hughes is. A 120 perces szombati csatát követhette a csütörtöki ismétlés. Akkor is nyolcvanezer néző előtt. Az első felvonás hat gólja után most csak egy esett. Ezt az előrehúzódó balhátvéd, Lee Martin vágta a majdnem névrokon, Nigel Martyn kapujának rövid felső sarkába. A gól három szempontból is jelentőséggel bírt: a Manchester United ötéves szünet után újra nyert egy trófeát, a klub hetedik győzelmével beállította az angol csúcsot, s nem utolsósorban miután az UEFA feloldotta az eltiltást, a Heysel dráma után visszatérhetett a nemzetközi porondra. A következő idény fényes pontját a KEK-szereplés jelentette a csapat számára. Természetesen több volt ez egy szimpla nemzetközi kupaindulásnál: a Manchester United Anglia visszatérését szimbolizálta.

A FIFA az eltiltást kiterjesztette a barátságos mérkőzésekre is, ezt azonban már a következő évben visszavonta. Az UEFA kitartóbb volt: az 1986/87-es idényben (a végrehajtó bizottság 8-3-as szavazása alapján) meghosszabbította a szilenciumot. Végül 1990. április 18-án a Liverpool eltiltását fenntartva engedélyezte a visszatérést, de még csak akkor is azzal a feltétellel, hogy az angol szurkolók nem okoznak botrányt az olaszországi világbajnokságon. Maradjunk annyiban: nem okoztak nagyot. Következésképpen az Aston villa elindulhatott az UEFA kupában, míg a Manchester a KEK-ben. A Villa nem volt szerencsés, mert a Banik Ostrava után a fénykorát élő Interrel találkoztak. A három német válogatottal felálló olasz gárda ugyan kétgólos hátrányba került, de hazai pályán 3-0-ra nyertek. A Manchester Unitednek könnyebb sorsolás jutott. Megint eljött Magyarországra.

1985 márciusában a Videoton elleni 11-es párbajjal zárta a kizárás előtti kupaszereplését, s a Pécsi MSC ellen kezdte meg, 1991 őszén. Alex Fergusonnak fel kellett forgatnia a keretét, ugyanis az UEFA még 1987/88-as idényben úgy döntött, négyre limitálja az európai kupameccseken a külföldiek számát egy csapatban. Külön hangsúlyozta, az Egyesült Királyság tagállamai önálló országnak tekintendők. S bár a döntés pillanatában a már a klubnál játszó játékosok "hazaiaknak" számítottak, a sok új játékos szerződtetése megnehezítette Ferguson helyzetét. Az őszi két fordulót igazán könnyen vette a csapat: a PMSC-t (2-0, 1-0) és a walesi Wrexhamet (3-0, 2-0) is kettős győzelemmel ejtette ki. Ám a tavaszi negyeddöntőben - bár Brian McClair már az első percben gólt lőtt -, nem tudta legyőzni a Montpelliert az Old Traffordon. Ferguson nem esett kétségbe, sőt nyugtatta híveit: "Idegenben jobban játszunk, akkor nem védekezik azért minden külföldi csapat tíz emberrel ellenünk!" Igaza lett!

Két védője, Clayton Blackmore és Steve Bruce góljával kiejtette a csapat a franciákat. A walesi volt a meccs hőse: elsőként harmincméteres lövéssel győzte le a kapust, a másodiknál meg ő harcolta ki a 11-est, amelyet aztán Steve Bruce gólra váltott. Az elődöntőben kétségtelenül szerencséje volt a vörös ördögöknek: A Barcelona, a Juventus és a Legia kínálatából a lengyel kupagyőztest kapták. A varsóiak már a mérkőzés elején kapituláltak: az eltiltott Szczesny kapus és a sérült Budka és Kubicki nélkül esélyük sem volt. Cízo ugyan ráijesztett az angolokra a góljával, de McClair egy perccel később egyenlített, majd a második félidőben Hughes és Bruce fölényessé tette a győzelmet. Az Old Traffordon még az is belefért, hogy Sharp gólja után tartalékra tegye magát a gárda, és még Kowalczyk egyenlítő gólja sem borzolta nagyon a kedélyeket.

A döntő helyszíne Rotterdam volt. A holland szervezők boldogan fogadták, hogy a másik ágon a Barcelona kiejtette a Juventust (3-1, 0-1), nem lelkesedtek volna ugyanis egy angol-olasz döntőért. Túl közeli volt még a Heysel-dráma emléke. A katalánok árat fizettek a döntőért: a kiállítása miatt eltiltott Amor, a második sárgát begyűjtő Zubizarreta és a Zaragoza elleni - tulajdonképpen tét nélküli - mérkőzésen megsérült Sztoicskov hiányzott a soraikból. Alex Ferguson ezzel szemben a legerősebb tizenegyével vehette fel a küzdelmet. Fergienek csak az okozott gondot, hogy kit száműzzön a cserepadra. Bryan Robsonnak, és a legújabb csodagyereknek Lee Sharpenak a helye nem volt kétséges. Maradt Ince, Niel Webb és Mike Phelan, aki manapság éppen Ferguson elsőszámú segédje.

Ferguson a következő 11-et válaszotta: Sealey - Irwin, Bruce, Pallister, Blackmore - Ince, Phelanm Robson, Sharpe - Hughes, McClair. Különösen Sparky, azaz Mark Hughes készült nagy izgalommal a döntőre, szerette volna megmutatni a barcelonaiaknak, hogy túl könnyen lemondtak róla. Ám az első félidő rossz játékot hozott, nem akadtak helyzetek. A másodikra már több jutott. Robson remek labdákat osztogatott. Hasonló szituációból szerzett vezetést a csapat: a 68. percben "Robbo" szabadrúgása után Bruce lefejelte Alesanco elől a labdát, amit a későn eszmélő Busquetsetet megelőző Hughes a kapuba küldött. Hét perccel később megint az ő nyakába ugrált a csapat. Robson újabb

nagyszerű labdájával kilépett a védők közül, elhúzta a kapus mellet, de úgy tűnt, hogy nagyon kisodródott, ennek ellenére berúgta a kapu közepébe a labdát. Ám a Barca nem adta fel. Öt perccel később Ronald Koeman szabadrúgásával legyőzte a kissé bizonytalan Sealeyt, s ettől a katalánok vérszemet kaptak. Maradt még öt percük az egyenlítésre. Nekidurálták magukat, és ettől jó lett a meccs. Több izgalom történt, mint az első 85 percben együttvéve.

Előbb a csereként beállt Pinilla talált az angolok kapujába, szerencsére lesről. Aztán Hughes lódult meg újra, de Nando lebirkózta. A sorozatban már négyszer kaptak az ellenfelek piros lapot, ebből háromszor Mark Hughesról, akit egyszerűen nem lehetett tartani! Ám az utolsó percben Bruce elkövette első hibáját, ami után Laudrup máris gólhelyzetbe került. A szupertechnikás dán azonban gyengén lőtt, és a gólvonalon álló Blackmore kirúgta a labdát a mezőnybe. Kupagyőztes lett, története után immár másodszor a Manchester United! Ünnepelt a csapat, s ünnepelt Alex Ferguson is.

Fergie beállította az ellenfél edzőjének, Johan Cruyffnak a csúcsát: a hollandhoz (Ajax, Barcelona) hasonlóan immár ő is két csapattal nyerte meg a KEK-et, az Aberdeen után a MU-val is célba ért. A következő szezonban megnyert még egy serleget: a belgrádi Cvena Zvezda ellen, az európai Szuperkupát. A vörös ördögöknek szerencséjük volt: a kupa sorsa két mérkőzésen dőlt el, az Old Traffordon. Ferguson némileg felfrissítette magát az új idényre. Érkezett Schmeichel személyében egy világklasszis kapus, érkezett a litván-orosz Kancselszkisz, valamint az "új George Besnek" kikiáltott walesi csodagyerek, Ryan Giggs. Ennek ellenére meglehetősen közepes játékkal, McClair góljával nyert csak a csapat. Érdekesség, hogy éppúgy a 68. percben esett a gól, mint a Barcelona ellen. Hazai fronton Ferguson erősen a bajnokságra koncentrált.

Váratlan vetélytárs akadt: a hagyományos vetélytársak közül az Arsenal kicsit, a Liverpool nagyon gyengélkedett - Howard Wilkinson Leedse viszont feltámadt. A két United meccsel a szezon nagy részében az első helyért, sokan a Manchestert tartották esélyesebbnek, mert a szezon közepén háromszor is volt az Elland Roadon, de egyszer sem kapott ki. Mégis a Leeds ért célba, mert Wilkinson megtalálta a csodafegyvert. A tréner vállalta a kockázatot, s leszerződtetett egy francia játékost, egy bajkeverőt. Bizonyos Eric Cantonát! Cantóval kiegészülve Lee Chapman tovább termelte a gólokat. A Manchester United megint lemaradt az elsőségről. Ferguson azt mondta, legközelebb övék lesz az elsőség. Esküszik rá. Erre a következő szezonban három mérkőzés után egy ponttal állt a csapat. Érett benne a gondolat: hiányzik egy gólerős biztos lábú csatár, aki ért a befejezéshez és az előkészítéshez egyaránt. Aki mondjuk olyan nyerőember, mint Eric Cantona.

Ezután meg is vették Cantonát, s a csapat szekere elindult. Peter Schmeichel szeptember és december eleje között mindössze hat gólt kapott. Az 1967-es bajnoki cím elnyerése óta sokszor előfordult, hogy a Pazar kezdés után összecsuklott a gárda a hajrára, de most nem. Az utolsó 16 fordulóban csak egy csapat, az Oldham tudta megverni a Unitedet, ráadásul a csapat az utolsó hét mérkőzését zsinórban megnyerte. Így fölényesen tíz ponttal nyerte meg a bajnokságot a gárda az Aston Villa előtt. A dátum 1993. május 3., aznap a Blackburn elleni győzelemmel tette behozhatatlanná a MU előnyét. Megtört az átok, Anglia legnépszerűbb csapata huszonhat év után ismét bajnok lett. A szezonértékelők szerint egyértelműen Eric Cantona leigazolása adta a szükséges pluszt a csapat játékába. Ám közel sem volt egyszemélyes vállalkozás a MU sikere: Ryan Giggs óriási formában futballozott szinte az egész idényen keresztül, nagy szolgálatot tett Paul Ince robotolása is. Mark Hughes termelte a gólokat, Schmeichel, Steve Bruce, és Gary Pallister köré épített védelem 42 mérkőzésen mindössze 31 gólt kapott.

Egy évvel később már nehezebb feladat várt a csapatra. Megvédeni a bajnoki címet. Korábban mindössze egyszer sikerült, 1957-ben Busby fiainak. A vörös ördögök egyetlen pillanatig sem hagytak kétséget afelől, melyik Anglia legjobb csapata. Szenzációsan kezdték az idényt, első 17 ligameccsükből 14-et megnyertek és csak egyszer kaptak ki. Mindez azt jelentette, hogy november végére már 14 ponttal vezetett a csapat. Egyetlen vereségét a Chelsea mérte rá a Unitedre, érdekes, hogy a kékek az Old Traffordon is nyerni tudtak. Mindkét meccs 1-0-ra végződött, mindkétszer Gavin Peacock lőtte a győztes gólt. Ezen kívül még kétszer kapitulált a gárda: az elsőszámú vetélytárs Blackburn, valamint a pokróc-durva Wimbledon ellen. Márciusban Eric Cantona ötmeccses eltiltást kapott, mert egy héten belül kétszer is kiállították, először a Swindon, majd az Arsenal ellen. Nélküle kapott ki a csapat a Roverstől húsvét hétfőn, s kilenc nappal később a két csapat már azonos ponttal állt.

Ám április 23-án Cantona visszatért, s vele megtáltosodott a United. A következő négy meccsét megnyerte a csapat, úgy hogy közben csak egy gólt kapott. Miután a Blackburn összecsuklott - öt pont az utolsó öt meccsen -, a Manchester United nyolcpontos előnnyel lett újra bajnok. Az FA-kupában a Sheffield, a Norwich, a Wimbledon, majd a Charlton Athletic és az Oldham sem tudta megállítani a manchesterieket. A döntőben az a csapat várt rá, amely idén már kétszer megverte őket. A Chelsea. Ám ezúttal nem volt pardon. Egy órán át jól tartották magukat a londoniak, de utána szűk tíz perc alatt három gólt is kaptak. A két gólt szerző Cantona, és Mark Hughes gólja megmutatta ki az úr a háznál. A Wembley lelátóin már eufórikus hangulatban voltak a szurkolók, közben McClair is meg lőtte a maga gólját. A Manchester United története során először duplázott. Sőt majdnem triplázott is, de a Ligakupadöntőben Cantona nélkül 3-1-re kikaptak az Aston Villától.

A következő évben megint ugyanaz a két gárda vetélkedett a bajnoki címért: Manchester és Blackburn. A United kétszer is legyőzte a Roverts, az Ewood Parkban (4-2) és az Old Traffordon (1-0) is. Aztán a Crystal Palace ellen Cantona kung-fu rúgással támadt egy nézőre, amiért a szövetség több mint fél évre eltiltotta. Sokak szerint ezért bukta el a Manchester United sorozatban a 3. címét. A trófea az utolsó fordulóban dőlt el, amikor a Rovers a Liverpoolhoz, míg a MU a West Hamhez látogatott. A Rovers két pontos előnnyel érkezett, viszont az ellenfélnek sokkal jobb volt a gólkülönbsége. A MU-nak mindenképpen nyernie kellett, de hiába lőtt Brian McClair gólt 1-1 lett a vége. Így Kenny Dalgisht már az sem érdekelte, hogy az utolsó percekben kikapott csapata a Pooltól.

A MU nem csak "veszített", esélyesként elbukta az FA-kupa elődöntőt is az Everton (1-0) ellen. Hat nappal azelőtt még a hívek arról álmodtak, hogy a vörös ördögök fognak egymás utáni évben duplázni, ami természetesen senkinek sem sikerült eddig. 1989 óta nem nyert semmit a MU. A következő évben aztán a csapat hamar elbúcsúzott Európától. Nem vetett éppen jó fényt Anglia uralkodó együttesére, hogy a tavaszt sem érték meg. Ezúttal a Rotor Volgográd jelentett végállomást. Az sem segített, hogy az Old Traffordon Schmeichel is előrejött a végén, és gólt szerzett. Idegenben szerzett kevesebb góllal kiestek. A ligakupa is sikertelen volt, mert a harmadosztályú (!) York City búcsúztatta őket. Ezt leszámítva fény, pompa, ünneplés volt az 1995/96-os idény.

A nyáron Ferguson sok kritikát kapott a szurkolóktól, hogy saját nevelésű fiatalokkal akarja pótolni az eltávozott Hughes, Kancselszkisz, Ince triót. Amikor az első fordulóban 3-1-re kikapott a csapat a hangok felerősödtek, de ezután a Beckham, Butt, Scholes, és Neville fivérek egyre jobban játszottak, s a csapat novemberig nem is kapott ki. Október elején visszatért Cantona is, s vele ismét szinte megállíthatatlan lett a csapat. Két nappal karácsony előtt legyőzték a listavezető Newcastlet 2-0-ra, de még mindig kilenc ponttal vezettek. Egy játékos menthette meg a MU-t: Eric Cantona. Ő indította meg a nagy menetelést a St. James' Parkban, amikor a góljával idegenben verték a szarkákat. Ezt a meccset is beleértve hat meccsen hat gól szerzett, mindegyiken egyet.

 Az United 16 pontot szerzett ebben a szakaszban, és Cantona csak egy meccsen nem talált a kapuba. Az utolsó forduló előtt két pont volt a vörös ördögök előnye Kevin Keegan legénysége előtt ráadásul sokkal jobb volt a gólkülönbsége is. Világos volt a képlet: ha a MU nem kap ki, akkor bajnok. Nem kapott ki, sőt! 3-0-ra verték idegenben a Middlesbrough gárdáját. S végül négy pontos előnnyel zárt a csapat. Hat nappal ezután jött az FA-kupa döntője. A 85. percben Cantona döntötte el ezt is. A MU duplázott, ráadásul Eric Cantona szerződtetése óta már a harmadik bajnoki címét ünnepelte a klub. Természetesen ő lett az év játékosa.

A következő idényben, 1996/97-ben is bajnok lett a gárda, újra a Newcastle Uniteddel csatázva. A vetélytárs erősödött, hiszen Kevin Keagan hívására Alan Shearer a Newcastlet választotta a Manchester United helyett. Az Európa bajnokság gólkirályáért egy vagyont ígért mindkét klub, a szarkák végül 15 millió fontért szerződtették. Annak ellenére, hogy a konkurencia erősödött, és a MU sem volt olyan jó, simábban nyerte a bajnokságot, mint azelőtt. Ferguson meghalva a kor szavát, öt játékost igazolt nyáron. Közülük a két sztárjelölt, Jordi Cruyff és Karel Poborsky csalódást keltett, míg Ronny Johnsen, de főleg Ole Gunnar Solskjaer beváltotta a reményeket. Úgy feltalálta magát mint hal a vízben. Első szezonjában házi gólkirály lett. Rajta kívül a csapat fiataljai, Scholes, Butt, Neville fivérek, Beckham vitték a prímet, Cantona haloványabb volt. Egy héttel a bajnoki cím megnyerése után bejelentette visszavonulását, mindenki általános megdöbbenésére.

Öt év alatt négy bajnoki címet nyert, mégsem vonulhatott vissza elégedetten. Legnagyobb bánatára nem tudta nemzetközi sikerre vezetni a vörös ördögöket. Tulajdonképpen utolsó szezonjában járt hozzá a legközelebb. A MU bejutott a BL elődöntőjébe. "Vörös Eric" nagy űrt hagyott maga után. Ennek ellenére a Manchester megnyerhette volna a következő bajnokságot is története során harmadszor. A bukmékerek olyan biztosak voltak a befutására, hogy le is vették az oddslistákról. Tévedtek. Merthogy végül nemhogy nem tripláztak, semmit sem nyertek. A kupasorozatokban nála gyengébb csapatok ellen estek ki (FA-kupa: Barnsley, BL: Monaco), a bajnokságban pedig óriási volt a csata az Arsenal és a Manchester között. Az ágyúsok igaz, hogy csak egy ponttal nyertek, de már két fordulóval előtte bajnokok lettek, és elszórakozták a végét. Ferguson csapatának nem jutott semmi, 1995 után másodszor maradtak üres kézzel. A szurkolóknak egyből leesett, hogy Cantona volt a siker igazi záloga, mert visszavonulása utáni évben semmit sem nyertek. A menedzser azonban továbblépett. Rájött arra, hogy kerül, amibe kerül, egy gólerős középcsatárra feltétlenül szükség van az új szezonban.

Amikor Ferguson számára nyilvánvalóvá vált, hogy klubja 1998 tavaszán a bajnokságot és a kupát is elbukja, fáradt megtört hangon csak ennyit mondott: "Már bánom, hogy nem erőltettem még jobban Jesper Blomqvist szerződtetését!" A svéd középpályás nyilvánvalóan nagy bóknak tartja a nyilvánosságra jutott mondatot, mégis a Man United híve számára ez többet jelentett egy szimpla átigazolásnál. Valami olyasmit, mint amikor a főnök rájött arra, Cantona távozása, Giggs és Keane gyakori sérülései miatt nem támaszkodhat kizárólag a klub nevelt játékosaira. Világos volt, Ferguson mindent megtesz a nyáron azért, hogy minden csapatrészben megerősítse az egyébként sem gyenge keretet.

A skót menedzser összesen 27.75 millió fontot emelt le a klub bankszámlájáról. Még szinte el sem ült a duplázást köszöntő mámorító öröm a Highburyben, amikor a Man United már meg is tette az első lépést a trón visszaszerzése érdekében. Ferguson úgy gondolta, itt az ideje, hogy a csapat veterán Gary Pallister helyére világklasszis középhátvéd kerüljön. Bryan Robson Middlesbroughja 2.5 milliót ajánlott fel Pallisterért, így Fergusonnak nem kellett garasoskodnia. Különben is, ma már világos: annyit költött. Amennyit akart. Egy volt a lényeg, valóban erősödjön a keret. Amikor Ferguson bejelentette, hogy 10.75 millió fontért leigazolja Jaap Stamot, a PSV hátvédjét, kevesen gondolták, hogy a United egyik legjobb befektetését csinálta meg. Sokkal inkább kétkedve fogadták a hírt, és sokallták az összeget.

Stam egy volt a csak a jó hátvédek közül, de vételi árával a világ legdrágább védője lett. Ferguson azonban bízott a döntésében, eltökélt, határozott volt. Ugyanolyan, mint amikor Jesper Blomqvistot leigazolta a Parmaból 4.4 millió fontért. A csatársor acélosítása nem ígérkezett könnyűnek. Ferguson több héten keresztül tárgyalt az Aston Villa vezetőivel, amíg végre megszületett a megállapodás: a bajnoki idényben meglepően jól kezdő gárda hajlandó volt lemondani legjobban termelő csatáráról, Dwight Yorkeról. A játékos sietett leszögezni, hogy gyerekkori álma vált valóra azzal, hogy az Old Traffordra kerül. Azt azonban nem tudhatta, legfeljebb remélhette, hogy milyen Pazar szezon áll előtte. Ráadásul nem jött éppen jó pillanatban: az United kétségbeejtően kezdte az 1998/99-es szezont.

Az Arsenal a Charity Shielden "tönkreverte" a trónfosztásra készülő vörös ördögöket a Wembleyben. A háromgólos vereség megfelel a játék képének... Ugyanis rossz formában volt a csapat. Az Old Traffordon - a bajnoki nyitányon - például kétgólos előnyt adott a Leicester Citynek. Teddy Sheringham fejesgólja és David Beckham 90. percben szerzett szabadrúgása legalább a vereség szégyenétől megmentette a csapatot. De ki fogadott volna ekkor arra, hogy az év végén három trófea is bekerült a klub vitrinjébe? Ferguson egyelőre azzal volt elfoglalva, hogy ki fog gólt lőni a csapatában. Merthogy a Man United az Upton Parkban a West Ham United ellen, majd a LKS Lóds elleni Bajnokok-ligája selejtezőben sem tudott gólt rúgni.

Londonban a közönség megállás nélkül tüntetett David Beckham ellen, emlékezve az argentinok elleni butaságára. Két nappal a lódsi selejtező után az UEFA kisorsolta a Bajnokok Ligája őszi menetrendjét. Fortuna nem kedvezett a manchesterieknek, a Bayern és a Barcelona is ellenfélül jutott. A negyedik csoportrészvevő a Bröndby - Schmeichel korábbi csapata - kisebb falatnak tűnt. Mindenesetre Martin Edwards, a klub elnöke nem tört össze az ellenfelek nevének hallatán: "Ha már egyszer belevágtunk, menjünk a nehezebb úton..." - mondta, merthogy úgysem akadt más lehetőség. Meg különben is: mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy szimpla napokat él a klub. Akkoriban jelentették be, hogy Rupert Murdoch illetve a BSkyB megvásárolná a Manchester Unitedet.

A 623.4 millió fontos vételi ajánlat egyszerűen visszautasíthatatlan volt. Martin Edwards közölte a nyilvánossággal, hogy az elnökség hajlandó eladni a klubot. Nem túlzás, kitört a botrány. A szurkolók sírtak, követelőztek, protestáltak. Végül az üzletből nem lett semmi, persze nem a fentiek miatt. A pályán nagyobb sikereket ért el a United. Az újonc Charlton Athleticet 4-1-re verték, ami megfelelt az erőviszonyoknak, mégis meglepetést keltett. Alan Curbishley legénysége addig veretlen volt a bajnokságban. A londoniak vezettek az Old Traffordon is, de aztán Yorke és Solskjaer is két gólt rúgott. Yorke amúgy is kezdte törleszteni az árát: A Coventry ellen is gólt lőtt. A hazai fronton kezdett jól állni a csapat, a nemzetköziben meg remekül kezdett. A Barcelona elleni mérkőzés szünetében 2-0-ra vezetett Giggs és Scholes góljával a United. Ám a fordulás után rákapcsoltak a katalánok is. Előbb Anderson szépített, majd Giovanni értékesítette a Rivaldo által kiharcolt 11-est. David Beckham szabadrúgásával ismét vezetett a Manchester, de a végén Luis Enrique ismét egyenlített 11-esből. Az esetnél kezező Nicky Buttot még ki is állította a játékvezető...

Ferguson a meccs utáni sajtótájékoztatón vehemensen támadta a bírót. Az UEFA meg akarta büntetni, de végül nem tette. Ferguson nem csak a játékvezetőre, hanem a védőire is mérges volt. A csatárok gólképességével nem volt gond, a védőkkel annál inkább. Főleg az után, hogy a Highburyben egy hármast kapott a csapat, s Butt négy napon belül másodszor kapott piros lapot. Pedig az "Ágyúsok" egyáltalán nem kezdték jól az idényt. Sűrűsödtek a gondok a pályán, de főleg a pályán kívül. A szurkolók indulatai nehezen csillapodtak a klub eladásával kapcsolatban, s még az sem hűtötte le őket, hogy Bernie Ecclestone megerősítette, esze ágában sincs túllicitálni Murochot. A klubért aggódóknak csak némi gyógyírt jelentett, hogy a kilencvenes évek legjobb manchesteri légiósát Peter Schmeichelt és Eric Cantonát beválasztották a Carling Premiership Hall of Fame-jébe. Mert jöttek az újabb idegeskednivalók.

Előbb John Gregory, az Aston villa menedzsere akarta visszaadni Yorke vételárának nagy részét, körülbelül 10 millió fontot ajánlva Andy Cole-ért. Aztán a Crystal Palace jelentkezett be Teddy Sheringhamért. Ferguson a második érdeklődő után megunta a dolgot és kijelentette, hogy egy támadója sem eladó! A Liverpool ellen mindig nagy csatákat vív a Manchester United. Nem volt ez másképp most sem. A belső bajokkal küzdő "vörösök" viszonylag jól tartották magukat, egészen addig, amíg Denis Irwin nem értékesítette a büntetőt, majd Scholes nem talált a kapuba. 2-0 lett a vége. A Barca elleni hazai döntetlen után tilos volt kikapnia a Manchesternek a müncheni Olimpiai stadionban. A Bayern már a 11. percben vezetést szerzett Elber lesgóljával... A vörös ördögök azonban nem rogytak össze, David Beckham pazar átadásából Dwight Yorke már az első félóra végén egyenlített. A második félidő elején Scholes még a vezetést is megszerezte, a Bröndby elleni vereség után vesztésre álló Bayern kétségbeesetten támadott. Schmeichel két nagyszerű védésével megőrizte a vezetést, ugyanakkor az utolsó percben éppen az ő hibája miatt került Teddy Sheringham fejéről a hálóba a labda. Ilyen (is) a kapussors.

A dán óriás a mérkőzés után két hét pihenőt kért hasi fájdalmai miatt. Ferguson nem örült a hírnek, ugyanis tartott a következő bajnokitól, a Southampton elleni meccstől. A csapat az előző 3 évben kilenc pontot hagyott a The Dellnek nevezett stadionban. A "Szentek" 3-1-re, 6-3-ra és 1-0-ra nyertek a csapata ellen. Most ugyan sereghajtó volt a Southampton, de azért az ördög nem alszik. A vörös ördög meg különösen nem!

Ezúttal Yorke és Cole is megrúgta a maga gólját. 3-0-lal a gárda felugrott a második helyre a bajnoki táblázaton. Pihenni azonban nem volt idő, az angol ligában nincs könnyű meccs. A Wimbledon "ütő-rúgó gengszterei" ellen Ferguson kénytelen volt hat játékosát is pihentetni. A csapat azonban így is rúgott egy ötöst a "teniszezőknek". Hármat vállaltak a "csoki-fiúk", kettőt Yorke, egyet Cole, és még Beckham valamint Giggs is beköszönt. Mit számított már Jason Euell becsületgólja... Október közepére a csapat ázsiója olyan magasra nőtt, m int amilyen Cantona visszavonulását követően még egyszer sem. Franz Beckanbauer a Bröndby elleni 6-2-es győzelem után profetikus kijelentést tett: "Ha a Manchester így játszik tavasszal, szerintem megnyerik a Bajnokok-ligáját. Minden mérkőzésen szereznek két-három gólt, ahhoz túl erős a védelme, hogy ez ne legyen elég a sikerhez" - mondta a rivális bajorok elnöke.

A vörös ördögök három meccset játszottak még október utolsó hetében. A Derby County elleni idegenbeli 1-1 után otthon legyőzte a csapat a Buryt a Ligakupában, majd leckét adott az Everton saját pályáján (4-1). A csapat hat mérkőzésen 16 pontot szerzett 1998 októberében. Fergie boldogan mondta csapata mezszínére is utalva: "Ez volt a vörös október." Legénysége novemberben sem adta sokkal alább.

A Bröndby az Old Traffordon csak kereste a labdát (5-0), egy nyári előkészületi meccset is belevéve a Man United 270 perc alatt 17-2-vel zárt a dánok kirakatcsapata ellen. A Newcastle elleni, otthoni 0-0 után a Nottingham (ligakupa 2-1) és a Blackburn (3-2) is bánta a vörös ördögök jó formáját. Időközben a pályán kívül is érdekes dolgok történetek. Peter Schmeichel bejelentette, hogy az év végén visszavonul. A kilencvenes évek egyik legjobb portása a távozás mellett döntött. Közben - az Ajax példáján felbuzdulva - a klub vezetősége fiókcsapatok megvásárlásán fáradozott. A belga második ligás - 1993-ban még KEK-döntős - RFC Antwerppel tető alá hozták a szerződést, míg az ausztrál Adelaide Sharksszal is tárgyalások folytak.

Nem sokkal később három fiatal (Danny Higginbotham, Ronny Wallwork és Jamie Wood) átköltözött a csatorna túlpartjára, az Antwerpet erősíteni. Schmeichel hibái miatt elment a következő bajnoki (1-3 a Sheffield ellen), de nem volt idő keseregni, mert következett a Barcelona elleni Bl meccs. Négy évvel korábban játszott már a Manchester a Nou Campban, akkor 4-0-ra kikaptak. A meccs 3-3 lett most, ugyanúgy, mint az Old Traffordon. Az angolok a továbbjutás küszöbére érkeztek, a katalánok viszont kiestek. A hónap utolsó mérkőzése a Leeds elleni, hazai bajnoki volt. A két szurkolótábor a hatvanas évek végi rivalizálása óta masszívan utálja egymást. Most viszont nem egymással, hanem a játékkal voltak elfoglalva, mert kiváló meccsen nyert a Manchester 3-2-re. Ferguson nagyon elégedett volt a társaságával.

A pocsék augusztusi kezdés után három hónap alatt 18 mérkőzést játszott a csapat, és ebből mindössze kettőt bukott el. Lehet, hogy a nagy menetelés ki is tikkasztotta a játékosokat, mert az esztendő legmélyebb hullámvölgyébe kerültek decemberben. Nyolc mérkőzésből csak egyet, az élvonalhoz képest méltatlanul gyenge Nottinghamet győzték le. Kiestek a ligakupából (Tottenham 1-3), megszakadt a háromnegyed éves hazai veretlenségi sorozat (2-3 Middlesbrough), sem az Old Traffordon, sem a Stamford Bridgen nem bírt a Chelseavel (1-1, 0-0), s nem tudta megverni bajnoki mérkőzésen sem az Aston Villát (1-1) és a Spursöt (2-2) sem. Hogy milyen kaliberű meglepetések csúsztak a fenti eredménysorba? A Boro például 1930 januárja óta nem nyert az Old Traffordon, a védelem 1992 óta nem kapott ennyi gólt... Bryan Robson piros-fehérei ellen ráadásul nem is Alex Ferguson dirigálta a csapatot.

A főnök családi gyász miatt hazautazott Skóciába, a gárdát a december elején a Blackburnhöz távozott Brian Kidd helyét átvevő Jimmy Ryanre bízta. Szegény újoncnak nem volt szerencséje, beleszaladt a vereségbe, még ha ez aligha múlott is rajta. Ez volt az utolsó vereség az 1998/99-es szezonban. A sok ürömbe egyetlen öröm vegyült. A Bayern elleni hazai döntetlennel - csoportmásodiként -, továbbjutott. Bő két héttel a bajnokok-ligája győzelem után Bryan Robson Middlesboroughja visszatért az Old Traffordra. Az év első mérkőzését - hagyományosan -, az FA kupa harmadik fordulójában játszották a csapatok. Az első félidő után úgy tűnt, hogy Robbo megint kitalált valamit.

Andy Townsend góljával vezettek a vendégek. A második félidőben azonban már nem viccelt a MU. Cole egyenlített, aztán Irwin bevágott egy tizenegyest, majd az utolsó pillanatokban Ryan Giggs megadta a kegyelemdöfést. Szépen kezdődött az év, és szépen is folytatódott. A West Ham United kapott egy négyes az Old Traffordon (4-1), aztán a Leicester City is megismerte a csapat erejét (6-2 idegenben!). Yorke belőtte első mesterhármasát új csapatában, aztán Cole még hozzátett kettőt, végül Stam is megszerezte első manchesteri gólját. Hiába jött lendületbe a csapat, a Liverpool elleni FA-kupa meccstől féltek.

A vörösök ugyan gyengélkedtek, de tudta mindenki, hogy az Old Trafford gyepére lépve megacélozzák magukat. Michael Owen fejesével már a harmadik percben vezettek. Hiába támadott a Manchester úgy tűnt, el vannak átkozva. Roy Keane háromszor is a kapufát tesztelte, negyedik alkalommal pedig Paul Ince a gólvonalról vágta ki a labdát. A végén azonban a 89. percben Yorke egyenlített, meri gondolatban elkönyvelte mindenki, hogy visszavágó lesz Solskjaer a 91. perben továbbjuttatta a MU-t. Alig öt nappal azután, hogy visszautasította a West Ham ajánlatát... 

Pontosan egy héttel a Liverpool elleni diadal után Charlton Athleticnél vendégeskedett a Man United. A csapat 42 év után látogatott el újra a "Völgybe" (The Valley). A 89. percig most sem tudott gólt lőni. Mert Dwight Yorke ezúttal az utolsó előtti percre tartogatta a gólocskáját.. Az idegenbeli 1-0-lal a Manchester United átvette a vezetést a bajnoki táblázaton. Az idénybe először nézhetett le a teljes mezőnyre. Alex Ferguson boldogan mondta: "Ha vezeted a tabellát, nyugodt lehetsz afelől, hogy valamit jól csinálsz. Mi, azt hiszem mostanában sok mindent jól csinálunk..." Mi az hogy!

Dwight Yorke újabb gólja elég volt a Derby County elleni hazai győzelemhez, de nem csak ezt nyerte a csapata a "kosoknál". A mérkőzés után Ferguson bejelentette, hogy minden bizonnyal leszerződteti Steve McLarent az edzői stáb élére. Ez volt az a meccs, ahol Ryan Giggs megint súlyosan meghúzódott, s ez némi riadalomra adott okot a klubon belül. A walesi szinte napra pontosan egy évvel korábban, ugyancsak a Derby elleni negyeddöntőben megsérült, s nem tudott játszani a Bl negyeddöntőjében. Sokan tartották, 1998 tavaszán ezért esett ki a MU a francia Monaco ellen. De nem volt sok idő keseregni, február 6-án következett a Nottingham elleni fellépés a City Groundon.

A dátum a Manchester Unitednél mindig szomorú: a müncheni tragédia napja. A csapat gólfesztivállal, a Premier League történetének legnagyobb különbségével, 8-1-re kiütötte az ellent. A meccs kapcsán nem Yorke és Cole duplájára emlékeznek sokan, hanem Ole Gunnar Solskjaerra, aki 600 másodperc alatt mesternégyest hintett. A harmadik vonalbeli Fulham ellen nem lehetett kétséges a csapat FA-kupa diadala. De az angol kupák valóban óriásölők tették a világ első számú kupasorozatává. A 48. születésnapját ünneplő Kevin Keegan által dirigált londoni gárda a Southampton és az Aston Villa legyőzése után meglepően jól tartotta magát. A mérkőzés egyetlen gólját Andy Cole szerezte, akit Ferguson 1995-ben hétmillió fontért vett meg Keegan akkori csapatától, a Newcastle Unitedtől.

Február 17-én az Arsenal ellen hatpontos rangadót játszott a gárda az Old Traffordon. A nagy formában lévő Nicolas Anelka az ágyúsoknak megszerezte a vezetést, majd Dwight Yorke 11-esből egyenlített. Andy Cole legalább a döntetlent kiharcolta a góljával. "Győzelmet érdemeltünk volna, jobbak voltunk a mérkőzés nagy részében". kesergett Ferguson, viszont annak örült, hogy sorozatban ötödik alkalommal nem kapott ki csapata első számú mumusától. Nem volt sokkal könnyebb Coventry City elleni mérkőzés sem. Gordon Strachan, az "égszínkékek" főnöke jól ismeri a Manchester Unitedet. S főleg Alex Fergusont.

A visszatérő Ryan Giggs a 78. percben szerezte a mérkőzés egyetlen gólját. A Soton ellen ugyancsak a 78. percben esett a meccs első gólja. Roy Keane gólja után négy perccel Yorke is meglőtte a magáét és 2-1-re nyert a United. Március elején már nagyon jól állt a Man United. A klub lelkesebb hívei először kezdtek el a triplázásról beszélni. Főleg az után, hogy a 60 gólt termelő csatártrió (Cole, Yorke, Solskjaer) legjobb gólvágója, Yorke kettőt vágott az Inter elleni hazai Bl negyeddöntőn. Mindazonáltal az olasz bajnokságban szenvedő Internek balszerencséje volt. Legalább egy gólra jók voltak, de Schmeichel kétszer is bravúrral védett, majd Hening Berg a gólvonalról tisztázott. Schmeichel Manchesterben kétszer is "legyőzte" Nicola Ventolát, aki a San Siroban egyszer mattolta. Ám a csereként beálló Paul Scholes góljával a MU megtartotta tavaszi veretlenségét. A sűrű program miatt a két Inter elleni meccs közé három hazai mérkőzés is bezsúfolódott.

A MU kétszer játszott a Chelsea ellen a kupában, valamint a Newcastle-el is játszott. Ősszel kétszer is találkozott a MU a Chelseavel, és mindkétszer döntetlen lett. Március 7-én az Old Traffordon is. Ennek Vialli örült a jobban, de a visszavágón remekelt a Manchester. Schmeichelnek nem lehetett gólt lőni, Dwight pedig mindkét félidőben "kedveskedett" egy góllal a vendéglátóknak. A St. James Parkban, a Newcastle ellen a "Nagy Péternek" már nem volt olyan jó napja, a perui Norberto Solano szabadrúgása bevitte a kezét a kapuba. Andy Cole azonban megfordította az állást hajdani kenyéradói ellen. Két góljával három ponttal lett gazdagabb a MU. A vörös ördögök a hónap utolsó mérkőzésén könnyedén legyőzték az Evertont, s aztán kasszát csinálhattak. 

Három vasat tartottak a kezükben, miután 90 nap alatt félelmetes sorozatot produkáltak: tizenhét mérkőzésükből csak hármat adtak döntetlenre. Ehhez képest április szeszélyesebben indult: a Wimbledon az Arsenal és a Juventus ellen is "csak" döntetlenre futott. A Juve elleni volt a legmelegebb. Nagyon jól játszottak az Old Traffordon. Antonio Conte megszerezte a vezetést, s a folytatásban is alakítottak ki helyzeteket. Már túl jártak a 90. percen, amikor Ryan Giggs egyenlített. Az Arsenal ellen sem alakultak könnyen a dolgok, de az első Villa Parkban lejátszott 0-0 után a visszavágón már 2-1-re nyertek. Megszakadt az átok, a Man United több, mint két év után legyőzte a londoniakat. Közben visszavágott a gárda a Sheffieldnek a Hillbroroughban elszenvedett verségért (3-0), majd legyőzte idegenben a Juventust 3-2-re Pazar mérkőzésen. Az olaszok elsősorban Pippo Inzaginak köszönhetően már a meccs elején 2-0-ra mentek. A tizenegyedik percben... Ilyen hátrányban a legtöbb csapat arra törekszik, hogy minél kisebb vereséggel megússzák, ám Alex Ferguson támadásba küldte övéit.

A 34. percben már 2-2 volt. Előbb Roy Keane, majd Dwight Yorke küldte Peruzzi labdáját a kapuba. Ferguson csillogó szemekkel mondta a meccs után: "Ez volt a legjobb félidő menedzseri pályafutásom során!" Lehet, de a második sem volt zsenge. Carlo Ancelotti, A Juve edzője nem véletlenül mondta a találkozót értékelve, hogy a korai vezetéstől túlságosan megnyugodott a csapat, azt hitte már megnyerte a mérkőzést. A manchesteriek az egyenlítést követően már nem adták ki a kezükből a kezdeményezést. A 84. percben Yorke és Cole még összehozta a győztes találatot is. A kupaelődöntő sikere után újra a bajnokságra készült a csapat. A kissé fáradó vörös ördögök döntetlent játszottak a Leeds Uniteddel, Liverpoollal és a Blackburnel, viszont megverték a Middlesbrough gárdáját. Május 16-án az utolsó mérkőzésre készültek. A képlet egyszerű volt: ha nyer a csapat, akkor hét éven belül ötödször is bajnokok lesznek.

Ám az ellenfél a Spurs volt, az a csapat, amelyik kiverte őket a Ligakupából, amely ellen a MU a decemberi bajnokin sem tudott nyerni, s amely soraiban ott van az év játékosa, bizonyos David Ginola. Nem tűnt sétagaloppnak a meccs, főleg, mert Les Ferdinand góljával vezettek is. Ezután jöttek a vörös ördögök. David Beckham és Andy Cole is szépségdíjas gólt szerzett, amivel a Manchester United megszerezte a bajnoki címet. Hat nappal ezután a csapata a Wembleybe volt "hivatalos" a Newcastle elleni FA-kupa döntőre. A szarkáknak nincs szerencséjük a kupadöntőkkel, hiszen 1998-ban is és 1999-ben is 2-0-ra kaptak ki az aktuális bajnokcsapattól.

A Manchester Unitednek talán egy rossz perce volt a mérkőzésen: a 9. percben Roy Keane megsérült és le kellett cserélni. A helyére beállt Teddy Sheringham szinte az első labdaérintéséből gólt szerzett. Négy nappal később, május 26-án játszotta a gárda a Bajnokok-ligája döntőjét. Stílusosan Matt Busby születésnapján! Ez volt a csapat 7. fellépése ebben a hónapban. Ám később az "első kilencven perc" gyenge játékáról beszélve Ferguson egyszer sem hivatkozott a játékosai túlterheltségére, kimerültségére. Nem szentségtörés kijelenteni, hogy a vörös ördögök korántsem brillíroztak a 90 perc során. Mario Basler már a 6. percben megszerezte a vezetést - tulajdonképpen Schmeichel hibájából -, s azt követően hiába próbált az angol gárda sebességet váltani nem sikerült. Beckham és Giggs idegenül mozgott a számára szokatlan helyen, Blomqvist pedig nem találta fel magát a pályán. Elől a valóban két extraklasszis csatár egymást múlta alul. Dwight Yorke és Andy Cole még helyzetig sem jutott.

Alex Ferguson ugyan megpróbálta a szünetben felrázni együttesét: "Ott van tőletek két méterre a kapu, tehát elég közel vagytok hozzá. Az ember egy másodperc alatt megteheti ezt az utat. Nektek van rá 45 percetek, de ha így folytatjátok, kevés lesz..." Nem sok sikerrel. A második játékrészben a németek fölényben játszottak, Scholl és Janker is eldönthette volna a trófea sorsát. Münchenben ugyanúgy áhítoztak rá, mint Manchesterben, a Bayern 23 éve nem nyerte meg a kupát. Aztán elkövetkezett az utolsó két perc. Tulajdonképpen a hosszabbítás 120 másodperce. Ne legyünk kicsinyesek, kisebb, egyszerűbb történetekből is írtak már drámákat, vagy készítettek többórás mozifilmet. Clive Tyldesley, az angol kereskedelmi televízió, az ITV riportere már kínjában tréfálkozott. Harminc másodperccel a rendes játékidő letelte előtt azt mondta, rajtuk angolokon már csak az segít, ha a negyedik partjelző nem két, hanem húszperces hosszabbítást jelez. Valóban kilátástalannak tűnt a Manchester United helyzete. Ron Atkinson, a szakkommentátor - a Manchester korábbi menedzsere - még hozzátette, hogy a bíró keveset fog hosszabbítani, mert alig volt ápolás. S aztán megkezdődött a csodák csodája, a drámák drámája:

90:00: Gary Neville nagy bedobásainak egyikére készül. A negyedik bíró ebben a pillanatban felmutatja, három percet játszanak még a csapatok.

90:02: A partdobása után az egyik Bayern-védőről kijön a labda. David Beckham megszerzi, aztán jobbra tolja.

90:20: Gary Neville beadása jónak tűnik, de Effenberg szögletre tisztáz. 90:26: David Beckham rúgja a szögletet. A világ legjobban beadó játékosa most is pontos. Az előrehúzódó Schmeichelen megpattan a labda, Yorke irányába. A középre tartó labdát megpróbálják a bajorok tisztázni.

90:32: A labda Giggsig jut. Giggsy visszaküldi.

 90:36: a kis walesinek akadt már ennél jobb lövése is, fontosabb még soha. Teddy Sheringham ugyanis a legcsekélyebb hezitálás nélkül a kapuba küldi a labdát, s ezzel kiegyenlít.

90:45: Olvier Kahn lest reklamál, az angolok ünnepelnek.

91:26: közel egy perc telik el az újrakezdésig.

 91:39: A németek megpróbálnak támadni, de az United védelme könnyűszerrell meghiúsítja a próbálkozást.

91:54: Solskjaerhoz kerül a labda. A ghánai Kuffour ott áll mellette, s ki tudja kényszeríteni szögletre.

92:05: Beckham rohan a sarokrúgáshoz, középen mindenki helyezkedik. Schmeichelt kivéve, a kapus talán maga sem hisz abban, hogy értelme lenne előrevágtázni.

 92:15: Beckham bal lábával kanyarítja be a szögletet. Teddy Sheringhamet veszi célba. A veterán válogatott csatár jobbra bólintja a labdát. Beférne a sarokba, vagy elcsorogna a kapufa mellett? Ki tudja? Már nem is fontos! Egy göndör hajú srác ugyanis kitépi mezét őrzője, Kuffour kezéből és jobbal bepofozza a labdát a kapuba.

 92:17: A Manchester United 2-1-re vezet! Világos, nincs idő már az egyenlítésre. A németek leforrázva állnak a pályán a földre roskadnak. Lothar Matthaus, akinek élete álma volt a Bajnokok-ligája elnyerése, a kispadon majdnem elsírja magát..

 92:20: Peter Schmeichel - anélkül, hogy tudna róla - Grosics Gyulát utánozza. Igaz ő nem cigánykereket hány, hanem szaltózik a kapuja előterében.

93:26: A Bayern újra kezdi a játékot.

93:36: Collina játékvezető lefújja a futballtörténelem legdrámaibb döntőjét....

S e pillanattól kezdve az angolok eufórikus állapotban ünnepelnek. Alex Ferguson elveszíti a szemüvegét, aztán bemegy az öltözőbe. Rajta kívül csak Sir Bobby Charlton van ott. Nehezen bírnak a könnyeikkel: "Nem hiszem el, ez hihetetlen!" - mondja a menedzser, s a hajdani csillag éppúgy tudja, mint ő, ilyenkor nem tud szónokolni az ember. Aztán Sir Bobby belekezd: "Azt hiszem, ez meg volt írva valahol. Hogy Sir Matt Busby születésnapján játszunk, hogy az egész szezonban ilyen sok gólt szereztünk az utolsó pillanatokban, hogy sikerült most is." Aztán visszament az ünneplők közé.

Ferguson Lennart Johannsonnal az UEFA elnökével találkozik. Fergie bevallja neki, hogy már kész volt a kérdésre, arra az esetre, ha az elnök gratulál azt ezüstéremhez. Azt akarta kérdezni, hogy mit gondol, nyer-e valaha a Manchester United kupát... A svéd futballvezérnek jobb története volt: amikor leindult a páholyból, még a Bayernnél volt az előny. Mire leért a díjátadáshoz, a Manchester kiegyenlített. Miután úgy számított, hogy hosszabbítás következik visszament a páholyba. Így Solskjaer gólját sem látta... Egyik gólt sem látta, nem is érti, mi történt. Így volt az utóbbi több mint százezer néző a Nou Campban, s - becslések szerint - kétszázmillió a tévékészülékek előtt...

 Mindent megpróbáltak, hogy ők legyenek az első olyan angol klub, mely egymás után négyszer is bajnok tudott lenni, ez azonban nem sikerült, mert a 2001/02-es szezonban csupán a harmadik helyet sikerült elérniük. A következő szezonban azonban ismét a Premier League élére kerültek, azonban ennél többet ebben az évben sem sikerült elérni. A Bajnokok Ligájának negyeddöntőjében a Real Madridtól összesítésben 6-5-ös vereséggel kiestek, míg a Ligakupa fináléjában az ősi rivális Liverpool nyert 2-0-ra. A 2003/04-es szezon azonban ismét nem úgy sikerült, ahogy szerették volna. Rio Ferdinand eltiltásával a védelem nem volt éppen a legbiztosabb. Végül csak a harmadik helyen végeztek, 15 pontos hátrányban a veretlen és bajnok Arsenallal szemben. Azonban az Ágyúsokat kiütötték Vörös Ördögök az FA-kupából és egészen a döntőig meneteltek, ahol a Millwallt sima, 3-0-val lerendezték és ezzel begyűjtötték 11. FA-kupáját. Azóta egyszer sem sikerült ezt a kupát elhódítania a Manchester Unitednek. 

A 2004/05-ös idény egyike volt azon kevés szezonoknak, amikor semmit nem nyertek a Vörös Ördögök. A bajnokságot toronymagasan a Chelsea nyerte, megelőzve az Arsenalt és a Manchester Unitedet, az FA-kupa döntőjében Sir Alex Ferguson és legénysége az Ágyúsoktól elszenvedett vereséggel nem gyűjthette be 12. elsőségét, a Ligakupában az elődöntőben búcsúztak a Chelsea ellenében, a nemzetközi porondon pedig a legjobb nyolc közé sem kerültek be. Sokak szerint Ruud van Nistelrooy hosszas sérülése miatt is lett ilyen harmatos ez a szezon. Egy évvel később szintén a londoni kékek lettek bajnokok, a United másodikként zárt. Azonban talán a legmegrázóbb az volt ebben az évben, amikor a Benfica elleni 2-1 arányú vereséggel Sir Alexék nem jutottak tovább a Bajnokok Ligája csoportköréből sem. Ráadásul utolsóként zártak, így még az UEFA-kupában sem folytathatták. Gyógyírt csupán a Ligakupa győzelem jelenthetett, a döntőben sima 4-0-val győzték le a Wigan csapatát.

2006/07-ben, négy év szünet után ismét bajnok lett a csapat. Majdnem a duplázás is sikerült, ám az FA-kupa döntőben a Chelsea felülkerekedett a Vörös Ördögökön, így ebben az évben a bajnoki címen kívül nem ünnepelhetett a klub semmit. Ezt követő két évben is bajnokok lettek Sir Alex fiai, így ismét triplázni tudtak bajnoki cím tekintetében. Ráadásul mindkét évben bejutott a csapat a Bajnokok Ligája döntőjébe. 2008-ban a Chelseavel vívtak nagy csatát a moszkvai esőben, végül a sokak által emlékezetes, fordulatokkal teli büntetőpárbajt Terry elcsúszásának és Edwin hatalmas rutinjának (ahogy Anelkát megtréfálta kézmozdulataival) köszönhetően megnyerte a Manchester, így ismét Európa trónjára kerültek. Következő évben azonban Rómában a Barcelona ellen már nem sikerült duplázni, így a bajnoki cím mellé Bajnokok Ligája második hely és egy Ligakupa győzelem került a vitrinbe.

A 2009/10-es szezonban nem sikerült újra az a bravúr, hogy négy egymást követő évben bajnok legyen a csapat, egyetlen ponttal a Chelsea mögött a második helyen végzett a United. Egy Ligakupa győzelemmel azonban gazdagodott a klub, így ebben az évben sem maradtak kupa nélkül a szurkolók. 


Meglátjuk mit hoz az idei szezon...