A Manchester United hivatalos magazinja, az Inside United minden hónapban megszólaltat egy olyan egykori játékost, aki a maga korában igazi Vörös Ördög volt. Ezúttal a világ egykoron legdrágább kapusa, Alex Stepney mesél magáról...

Az átigazolásom igencsak furcsának mondható. 1966 májusában rekordösszegnek számító 50 ezer fontért igazoltam a Millwallból a Chelseabe, mivel a londoniak addigi kapusa, Peter Bonetti a West Hambe tartott, miután összeveszett a menedzserrel. Azonban a Chelsea elnöke nem sokkal ezt követõen meghalt, és az utódja végül a csapatnál marasztalta Petert. Így a két szék közé estem és mivel csak egy mérkõzésen léptem pályára, így amikor Matt Busby bejelentkezett értem azonnal elfogadtam az ajánlatot. 55 ezer fontot fizettek értem, és a fellegek felett éreztem magam, ugyanis tudtam, hogy új lehetõséget kaptam az élettõl.

A bemutatkozásom nagyon emlékezetesre sikerült. Már néhány mérkõzés lement az 1966/67-es szezonból, amikor a korábban másodosztályú újonc, a Manchester City látogatott az Old Traffodra. Matt Busby mindegyikünkkel éreztette, milyen fontos, hogy hazai környezetben megnyerjük ezt a mérkõzést. Mi pedig így is tettünk, gyõztünk 1-0-ra. A mérkõzés korai szakaszában sikerült lehúznom egy veszélyes beadást, ez pedig megfelelõ önbizalmat adott. Természetesen nehéz volt a kapusok között rekordigazolásként védeni, de tudtam, hogy ha egyszer elkapom a fonalat, akkor nem lehet baj, és ez így is lett.

Kedvenc mérkõzésem az 1968-as BEK-döntõ a Wembleyben, amely egyben életem legfontosabb mérkõzése is. Az egész csapat úgy akart pályára lépni, hogy a tõlünk telhetõ legjobb teljesítményt nyújtjuk, és amikor meghallottuk az utolsó sípszót, mindannyian elkezdtünk Matt Busby felé futni. Tudtuk, hogy mit jelenthet ez a mérkõzés számára, a klub, és a lelátón ülõ, a tragédiában odaveszõk családjai számára 10 évvel München után.

Kedvenc védésem a Benfica elleni döntõn volt 1-1-es állásnál. Eusebio tört a kapu felé, és úgy éreztem, ha kifutok, akkor átemeli felettem, ezért bentmaradtam a kapuban. Õ erõsen meglõtte a labdát, amit végül kifogtam. A szurkolók nem akarták elhinni, hogy sikerült. Eusebio megtapsolt, de engem ez nem foglalkoztatott, inkább gyors ellentámadást indítottam. Nagyon fontos volt, nagyon fontos idõzítéssel.

Legkeményebb ellenfeleim az olyan alattomos játékosok voltak, mint Allan Clarke a Leedsbõl, aki mindig otthagyta a lábát egy-egy vetõdésemnél, hátha tud valami galibát okozni. Emellett kapusként elég bátornak kellett lennem, hogy az olyan kemény játékosokkal is felvegyem a harcot, mint Andy Lochhead és Ron Davies, különben elnyomtak volna.

A csapat, amelyet a legjobban szerettem legyõzni Az 1960-as években láthatták a legjobb futballt Manchester városában, ugyanis hihetetlen mértékû rivalizálás volt a United és a City között. Jól kijöttünk egymással játékosként, de a csapattársaimmal mindig csak az lebegett a szemünk elõtt, hogy legyõzzük õket, miután a szurkolóink egyértelmûvé tették, mennyit jelent számukra a City legyõzése.

A legjobb játékos, akivel együtt játszottam Szerencsésnek mondhatom, hogy olyan csapat tagja lehettem, amely három aranylabdást is felvonultatott. Denis Law egy predátor volt a kapu elõtt, Bobby Charlton hihetetlen passzokat adott, és óriási gólokat volt képes szerezni a tizenhatoson kívülrõl. Aztán ott van George Best, aki összetartotta a játékosokat. Kapusszemszögbõl is sokat tanultam tõlük.

A legjobb barátom a Unitednél Miután mindig egy szobában voltunk Paddy Creranddal ezért nagyon jó barátok lettünk. De nagyon jó kapcsolat alakult ki köztem, és egy másik déli sráccal, David Sadlerrel. Nobby Stiles is fantasztikus figura volt, és jó kijöttem Charltonnal és Lawval is. Fantasztikus közösségünk volt.

A legkedvesebb Unitedes emlékem lehetne az 1967-es bajnoki cím, vagy az 1977-es FA kupa gyõzelem, de a BEK-gyõzelem mindennél emlékezetesebb, és egyben a legnagyobb érzelmeket kiváltó esemény volt karrierem során. Mikor csatlakoztam a Unitedhez, tudtam, hogy mennyit jelent itt München mindenki számára, és a döntõ lefújását követõen az elsõ kérdés irányomba az volt, hogy mit csináltam, hol voltam a tragédia idejében. Az akkori csapat a 40 éves évforduló emlékére tartott egy gálavacsorát az Old Traffordon 2008-ban. Érdekes egybeesés, hogy a csapat éppen akkor gyõzte le a Chelsea-t Moszkvában, így amikor Sir Alex Ferguson megjelent a vacsorán, magával hozta a BL-serleget is, ami hihetetlen érzést keltett mindenkiben.

Elhagytam a Unitedet, amikor 36 éves lettem, és tudtam, hogy nem fogok új szerzõdést kapni. Sajnos eltörtem a kezemet, és amíg sérült voltam, a menedzser, Dave Sexton nem beszélt velem. Gary Bailey állt be a kapuba, jól védett, a többi pedig már csak történelem. Akárki is hagyja el az Old Traffordot, az elmondhatja, hogy onnan csak lefelé vezet az ember útja. Kaptam egy hívást az Amerikai Egyesült Államokból a Dallas Tornado együttesétõl, és aztán oda igazoltam.

Amit tanultam a Unitednél, hogy létezik lojalitás klub és játékos között, és a klubnál mindig számítanak rád. Mi mindig készen álltunk a legjobb teljesítményünkkel elõrukkolni, és támadó futballt bemutatni, emellett pedig mindig jól is éreztük magunkat. Minden játékosunk részese volt egy nagy kirakósnak.

A Unitedben játszani számomra azt jelenti Ez nem egyszerûen csak egy klub, ez maga egy intézmény. 68 éves vagyok, úgyhogy szerencsésnek vallhatom magam, hogy több mint 40 éve része az életemnek a Manchester United. Ez hihetetlen, hiszen akárhova megyek, az emberek biztosítanak arról, hogy nem felejtettek el. Nagyon hiányozna, ha egyszer elmúlna ez az érzés.

Manapság mit csinálok Nincs sok idõm pihenni, ugyanis én intézem a céges helyek ügyét az Old Traffordon, és abban a megtiszteltetésben lehet részem, hogy én vezethetem a legendák túráját a stadionban és a múzeumban.

Inside United

Kövess minket Facebookon, Instagramon, Twitteren és YouTube-on is!

Támogasd adományoddal a ManUtdFanatics.hu működését!